Dombon innen, egy tucat mesén túl

Lackfi János: Domboninneni mesék

cimkék: #jó könyv #ismertető #Eszter blog

A dombon innen négy barát múlatja az időt, gyorsulással, lassulással, varázslással, méregkeveréssel, bálnán utazással és még sorolhatnám. Janka, Elemér, Köles és Dinnye hamisítatlan lakóparki gyerekek, akik bárhol, bármiből képesek egy jó játékot kerekíteni. Lackfi János legújabb mesekönyvében sem hazudtolja meg magát. Egyre másra röpködnek a szóviccek, a félrehallások és a szókifacsarások, a Bögre család gyerekeihez hasonlóan pedig a Domboninneni állatgyerekek is kellőképpen találékonyak ahhoz, hogy mi olvasók is jól szórakozzunk. A rajzokat - a már megszokott felállásban - Molnár Jacqueline jegyzi, ezúttal kevesebb kollázzsal és kicsit több ceruzarajzzal.

Jó hír a Lackfi-humorra éhezőknek, hogy a Kövér Lajos-széria után most ismét egy prózakötetet vehetünk kézbe. Ráadásul a Domboninneni meséket már az óvodás korosztálynak is bátran olvashatjuk, hiszen a szóviccekbe a bicskánk nem, legfeljebb a nyelvünk törhet bele.

A humort leginkább Köles, a mindig izgága denevérfiú osztogatja, természetesen általában kéretlenül, de a társainak sem kerül sok időbe, hogy hozzászokjanak az idétlenkedéshez, és néhanapján ők is megeresszenek egy-két adekvát, jól eltalált, rímbe szedett sületlenséget. A játékok sokszor meglehetősen fiúsra sikerednek, tekintve hogy a kis csapatban felülreprezentáltak a hímnemű tagok, de a lány olvasóknak sem lehet okuk a panaszra. Janka, a vadmacskalány elég jól állja a sarat. Ha arról van szó, remekül ki tud dőlni a lövöldözős játékban, nem rest rollerra pattanni a gyorsulási versenyben, és nem ijed meg egy kis "bandzsa dzsampingolástól" sem. A lóláb persze néha kilóg, hisz az autóbambulásnál nem igazán érti mi a jó a menő verdákban, választása pedig nemes egyszerűséggel azért esik a Volkswagen bogárra, mert "olyan aranyos", és egyszer majdnem eltörik a mécses is, merthogy a mókából "persze folyton a lányokat hagyják ki".

Majd mindegyik történetben van valami olyan kis humoros részlet, ami miatt egészen a szívemhez nőtt. Az első kacaj a gyorsulási versenynél bukott ki, mikor Dinnye, a mindig komótos és megfontolt hangyászfiú a sor végén caplatva, egy jól időzített nyelvöltéssel ér mégiscsak relatíve elsőként a célba. Kölesből meg kipattan a zseniális: "nyelves futás nem ér" kezdetű beszólás. Talán a legkedvesebb mese számomra A nagy varázslás, azt hiszem ezen derültem a legtöbbet. Janka varázsol, a többiek pedig beszállnak a játékba. De hiába a varázsló jószándéka, az elvarázsoltak pedig legyenek akár fák vagy madarak, a játék valahogy mindig birkózásba torkollik.

Molnár Jacqueline rajzai igazodnak a célkorosztályhoz. A festett, kollázstechnikával kidolgozott részek most kicsit háttérbe szorulnak, inkább amolyan kísérőfunkciójuk van, legfeljebb a környezet apró részleteiben, a képek perifériáján tűnnek fel. A prímet leginkább a grafit viszi, melyet a helyenként feltűnő négy-öt szín tesz még hangsúlyosabbá. Igazi böngészős felületek, ahol mindig van újabb és újabb felfedeznivaló: Janka Picasso-san félprofilra csúsztatott szemei, a domboldal csíkja ahogy egybefut a macskalány csíkjaival, folytatódik Dinnye nyakában és végül Elemér mosolyra húzódó szájában fut ki, vagy A nagy ugrás mesében egy kis lapszéli humor, Elemér "bandzsa dzsampingosan" összefutó szemei.

Kapcsolódó cikkek