Dühöngő ifjúság

Stéphane Servant: Tűzkeresztség

cimkék: #jó könyv

Általában olyan könyveket szoktam ajánlgatni, amelyek az elfogadásra tanítanak, a másság szépségére hívják fel a fiatalabb korosztály figyelmét. Kíváncsi voltam, hogy milyen egy olyan kamaszoknak szóló könyv, amely egy rasszista fiatal szemszögéből meséli el a történetet. Persze tudjuk, hogy a gondolkodó ember elvileg mind a két oldal szempontjait meghallgatja, de egy ifjúsági regénynél azért elég ingoványos a talaj: nehogy aztán nekem kedvet kapjon a gyerek egy kis kirekesztésre!

Ilyen szempontból elég biztonságos a Tűzkeresztség. Igazából az elejét leszámítva Frédéric nem szkinhedként jelenik meg, hanem egy olyan fiatal fiúként, aki különböző családi tragédiáktól, elhallgatásoktól terhelt, és mérhetetlen dühöt érez, amit jobb híján az arab bevándorlókra zúdít. De fontos, hogy nem elvi alapon gyűlölködik, és valójában a tettek szintjén sem követ el különösebb agressziót. Tehát nyugodtak maradhatunk, nem fogja a gyerekünket megfertőzni semmilyen szélsőséges eszme. (Legalábbis nem a könyv miatt.) De sajnos kicsit sérül a történet az eszmei biztonsága miatt. A szkinhed bandát, ahova Frédéric keveredik, ijesztőnek és közönségesnek ábrázolja, nem mutatja meg a vonzó oldalát, amely sok fiatalt odacsábít: az erőkultuszt, a vagányságot, az összetartást, a kiválasztottságot.

Hamar világossá válik, hogy egy alapvetően érzékeny és intelligens fiúról van szó, aki pusztán rossz társaságba keveredett. És ekkor már előre borítékoljuk a folytatást: nyilván egyre idegenebb lesz neki az agresszió, esetleg jön egy szerelem vagy egy nagy trauma, ami majd visszatéríti a helyes útra. Lényegében persze itt is ez történik, de számomra például teljesen váratlan módon. Városi szocio-regényként indul a történet, de a könyv kábé a negyedénél vesz egy hirtelen fordulatot, és romantikus kalandregényként folytatja a történetet üldözéssel, arab tolvajlánnyal, útonállókkal, citromligetekkel, versekkel és egy csipetnyi misztikummal. Ez a fordulat teszi igazán érdekessé a regényt. Mintha hirtelen egy mesébe kerülnénk, amely minden szépségével és felszabadultságával együtt ugyanúgy hordozza a valóság problémáit. Frédéricet nyomasztó kérdések nemcsak a 2000-es évek Franciaországában vannak jelen az aktuálpolitikában, hanem a szabadság földjén, a csodavilágban is. Merthogy a probléma soha nem kívülről jön, mi hordozzuk magunkban.

Ami kifejezetten zavart a könyv eljén, az a stílusa volt. Nehéz szlengben írni, mert nagyon hamar elavulnak a regény keletkezésekor még aktuális kifejezések. De görcsösen ragaszkodnak hozzájuk a szerzők, főleg egy ifjúsági könyv esetében. Mintha így lenne hitelesebb a történet. A fordítót meg köti az eredetihez való hűség. Így viszont hitelesség helyett erőltetett és életidegen párbeszédeket kapunk. Nem tudok franciául, de biztos, hogy olyat már nem mond egy mai magyar tizenéves, hogy a "csajok brunyáldája", "haláli", "zabos", "le van ejtve". És bár nagyon szép szó, de életemben nem hallottam azt a kifejezést, hogy "kizamekolták" a munkahelyéről. A könyv második felében, ahogy a történet egyre inkább emelkedik el a konkrétumoktól, úgy egyre kevésbé kerül elő ez a zavaró nyelvezet. Hála istennek azért nem lesz kifejezetten költői, de sokkal hitelesebbek a megszólalások: "Mekkora egy genny vagy, de tényleg!", "Barom voltam, nem tudom, mi ütött belém." Lassan bár, de a végére ráérez a szerző, hogy hogyan keverje a fennköltséget a vadsággal.

Habár nem egy elvetemült, igazi szkinhedet ismerünk meg Frédéricben, de az idegengyűlölet, a származás alapján való megbélyegzés problémája hamisítatlanul megjelenik a könyvben. De ezen túl szól még a dühről, indulatról, a magunkkal vívott szabadságharcról.

Kapcsolódó cikkek