Egy csónakban a tigrissel

Yann Martel: Pi élete

cimkék: #jó könyv #Juli blog

Nem egy egyszerű kalandregény a Pi élete, hanem a hihetetlenségével együtt is szokatlanul reálisnak ható történet egy fiatal hajótöröttről. A hihető és a valóságos szembekerül egymással ebben a könyvben, elgondolkoztatva az olvasót arról, hogy miben lehet, és miben érdemes hinni.

 

Pi egy egyszerű indiai fiú, akinek talán csak annyiban különleges az élete, hogy apja a helyi állatkert igazgatója. Ugyanúgy csúfolják az iskolában, mint minden más gyereket szoktak, ugyanúgy konfliktusai vannak a bátyjával, mint minden öccsnek. Életének fő izgalmát a szellemi kihívások adják. Például a vallások iránt érzett rajongás, ami odáig fajul, hogy egyszerre három vallást gyakorol, egyiket sem háttérbe szorítva a másikkal szemben, a teljes békés kiegyezés jegyében. Ám amikor a családja elhatározza, hogy politikai okokból Kanadába emigrálnak, olyan kalandban lesz része, amit nem sokan kívánnának maguknak. A családot és állataikat szállító hajó balesetet szenved a Csendes-óceánon, mindenki odavész a viharban, csak Pi menekül meg, ő is több, mint 270 napig hánykolódik a tengeren, míg végre partot ér. Egy hajótörött mindennapjait tárja elénk a könyv, részletesen leírva a halfogás, az ivóvízszerzés nehézségeit, a természeti elemekkel való megküzdés lehetetlenségét, amelyekkel mégis szembe kell szállni, ha élni akarunk. Márpedig ezt az egyet, az élet értékét semmilyen körülmények között nem adja fel főhősünk.

A könyvet (főleg a történet elején) át- meg átszövik a vallásfilozófiai, természeti, létértelmezési elmélkedések, de mindezek világosan, egyszerű nyelvezettel vannak tálalva, tehát ha mondjuk egy érdeklődő tizennégy évesnek nyomjuk a kezébe a könyvet, lubickolni fog ezekben a fejtegetésekben, nem csapja le unottan. És az az érdekes, hogy az intenzív szellemi, erkölcsi mondanivaló mellett kifejezetten izgalmas a könyv: veszélyek, katasztófák, borzalmak ugyanúgy helyet kapnak, mint például a kereszténység és a hinduizmus összevetése.

Ami szerintem mégis a legjobb a regényben, az a sokszoros narratív csavar, melynek köszönhetően az olvasó a könyv végére teljesen elveszíti a lába alól a talajt: fogalma sem lesz róla, hogy melyik elhangzott történetváltozatban kell hinnie. Hogy mi valóságosabb: az igazság vagy a mese? Hogy melyiket jobb hallgatni: a pőre, bár igaz borzalmat, vagy a fantáziadús elrugaszkodást? És egyáltalán jogunk van elvenni a másik ember áttranszformált történetét az igazság kedvéért, és egy olyan valóságra kényszeríteni, amiben ő nem akar hinni? Vagy mégiscsak szembe kell nézni a tényekkel bármi áron is? Ezek a kérdések vannak olyan izgalmasak, mint a tengeren hánykolódni a csónakomban egy tigrissel.

 

Kapcsolódó könyvek

Kapcsolódó cikkek