Egy mélyképességű nyomozni kezd

Andreas Steinhöfel: Rico, Oskar és a nagy nyomozás, Animus, 2012.

cimkék: #jó könyv #8-12 #regény

Andreas Steinhöfel több gyermekirodalmi díj nyertese Németországban. Nálunk ez az első megjelent kötete. Egy izgalmas krimi nagyobb gyerekeknek, de akár felnőtteknek is. Egy nem mindennapi kisfiú naplója egy másik, szintén nem hétköznapi gyerekkel kötött barátságáról, közös kalandjukról egy emberrablóval, nagyon sok nyelvi humorral, öniróniával, Tóth Tamás Boldizsár kitűnő fordításában. Letehetetlen. - Szombati Enikő ajánlója

Rico, saját szavával élve mélyképességű gyerek. Ez így talán nem egészen világos (esetleg túl píszí), de kifejti a gyengébbek kedvéért:  „nagyon sok mindent ki tudok gondolni ugyan, de ez nálam egy kicsit tovább tart, mint másoknál. Nem az agyam tehet róla, az teljesen normális nagyságú. Csak néha kihullanak belőle dolgok, és sajnos nem tudom előre, mikor. Plusz nem is mindig tudok eléggé koncentrálni, amikor elmesélek valamit. Legtöbbször elvesztem a fonalat – legalábbis azt gondolom, hogy fonal volt, de lehet épp spárga vagy kötél is, és pont ez a baj velem. A fejemben néha akkora kavarodás van, mint egy bingógömbben.” Csak hogy tudjuk hányadán állunk.

Oskar, frissen szerzett, egyben egyetlen barátja viszont ún. kimagasló képességű, de ez se sima ügy. Pontos statisztikákat tárol a fejében arról, miféle balesetek mekkora valószínűséggel fenyegetik a mindennapi életben, ezért elővigyázatosságból állandóan bukósisakot visel – például.

Mindketten valahol tíz- tizenkét év körül. Én legalábbis így saccolom, nincs kimondva.

A helyszín Berlin, Kreuzberg. Épp kitört a nyári szünet. A házi feladat: napló. Vakáció a halott utcában. Nyári élményeim. Mármint Ricoé, aki a tanár szerint helyesírásától eltekintve jól ír, csak néha elkalandozik. Legutóbbi tájleírását például kicsit továbbgondolta, ebből egy hosszú kitérő kerekedett arról, milyen lehet vizihullának lenni a különböző élővizekben.

Rico bombázó, eperszőke(sic), bingóklubos mamájával él valahol az abszolút prolilét fölött egy árnyalattal, és mélyképesség ide vagy oda, nagyon jól kiismeri magát közvetlen környezetében, a házban, és az ott lakók fejében. A szomszédok Rico szemüvegén át: csupa karikatúra. Nem lehet röhögés nélkül olvasni. Vicces, pontos, éles: mindent ugyanolyan elfogadással, tényként rögzít. És sötét is:  kit a szürke depresszió leng körül, mint a jóindulatú hentesnét, kit a mosdatlanság bűze, mint a gyerekgyűlölő szomszédot, és anya szerint is „a nyavalyás élet egyetlen nagy lejtmenet”.

Hőseink megismerkedése idején a városban gyerekrabló garázdálkodik. A tévében rendszeresen tudósítanak az újabb elrabolt gyerekekről, Rico is nézi a szomszédasszony lapostévéjén, foglalkoztatja a dolog. Oskart nemkülönben. Így végül addig kotnyeleskedik, míg őt is elrabolják. És tessék, itt az embert próbáló feladat: Riconak meg kell menteni a barátját. Nem kis kihívás egy mélyképességűnek.

Gyanúsított persze akad, mindjárt a házban is. De hogy lehet ezt felgöngyölíteni egyes-egyedül, mikor még anya is elutazott a nagybácsihoz, (aki súlyos eset, bár inkább soványféle)? Meg kell keresni a korábbi kiszabadult áldozatot. Csakhogy Rico nem tud tájékozódni a városban, a bal-jobb hatalmas kihívás számára. És ez még csak az első felmerülő probléma, az idő pedig sürget, mert Oskar papája nem tud váltságdíjat fizetni, az fix.

Igazán izgultam, miközben itt-ott könnyem potyogott a nevetéstől,  könnyen olvasható könyv kisebb- nagyobb kamaszoknak, szülőknek, gyerekgyűlölőknek.

Aki nem szereti, ha lelövik a poént, MOST ne olvasson tovább!

Aki biztosra akar menni, nehogy a gyerek zokogjon az ünnepek alatt, megnyugatásképpen talán elárulhatom: az ifjú Sherlock és Watson nem lesz vizihulla.

Szombati Enikő

Kapcsolódó cikkek