Együttgombolkodás

Louis Pergaud: Gombháború

cimkék: #jó könyv #ismertető #bátor könyvek

Azt hiszem, az senkinek nem újdonság, hogy a gyerekek világa sokszor olyan kegyetlen tud lenni, mint a felnőtteké. Elég leülni egy padra a játszótéren, és csendben figyelni, hogyan játszanak egymással a lurkók: a kedveskedés és viccelődés mellett ott van sokszor a pőre agresszió, a hatalmi harcok, a kiközösítések. De ezek a harcok valahogy mégsem ijesztőek, egyrészt mert mindannyian keresztül mentünk már rajtuk, tudjuk, hogy túl lehet őket élni, másrészt, mert ezek a közösségben való létezés megtanulásának részei: kiállni magamért, a másikért, megtanulni milyen elnyomónak és elnyomottnak lenni.

De vajon hol van a határ a játékos harcok és a durva, megnyomorító kegyetlenségek között? Mikor és mennyire kell beavatkoznia szülőnek? És mikor van az, hogy csak árt a gyereknek a közbelépésével? A gyerekek harcai nekünk, felnőtteknek állítanak tükröt, vagy az emberben alapból meglévő kis állat tör ki ilyenkor? Ilyen kérdéseket vet föl Louis Pergaud regénye, a Gombháború.

Két szomszédos francia falucska gyerekei harcolnak egymással. Ez a háború már nagyon sok éve, sok generáción átívelően tart. De persze (ahogy ez lenni szokott) a felnőttek elfelejtik, hogy valaha ők is ugyanúgy küzdöttek, mint a gyermekeik, és ugyanezért büntetik őket, amit ők is elkövettek annak idején. De nem is ez a fő gond a szülőkkel, sokkal inkább az, hogy nem figyelnek a gyerekeikre, olyan dolgokért szídják le őket, hogy például koszos a ruhájuk, miközben nem ismerik a világukat, nem ismerik őket magukat, a bennük élő félelmeket, agressziót, vágyakat. Vagyis nincsenek velük közösségben. És éppen ez az, a közösségi szellem, amit a gyerekek, ha már a szüleiktől nem kapnak meg, kialakítanak maguk között, a maguk számára. Ezek a gyerekek minden fölé helyezik a közösséget: a vezér szerepe is csak azért kiemelt, mert egyben tudja tartani a csapatot, ez emeli a többiek fölé, és nem harcos vagy szellemi kvalitásai. A másikért való kiállás a legnagyobb hőstett, és a közösség elárulása a legnagyobb bűn. A személyes sérelmeknek és érdekeknek nincs helye az ő világukban. Az egyéni erények is csak annyiban érdekesek, amennyiben hozzájárulnak a köz dolgaihoz. Az iskola bemagoltatja velük az állampolgári, a köztársasági ismereteket, miközben ők tudják a legjobban, hogy hogyan kell a gyakorlatban együtt működni a többiekkel.

A regény utolsó mondata veti fel a legfontosabb kérdést, amit viszont nyitva hagy a könyv: “Lehet, hogy felnőtt korunkra mi is olyan ostobák leszünk?” Van kitörés a felnőttkori feledékenységből? Lehetséges emlékezni a gyerekkori értékekre, eszmékre? Vagy szükségszerű, hogy a gyerekek és a felnőttek egy teljesen külön világban éljenek? Nincs válasz, de reménykedni azért lehet...

 

Kapcsolódó cikkek