Elég molyolgatós alkat vagyok

Boczán Bea interjúja Szakács Eszterrel

cimkék: #interjú #jó könyv

Habakuk királyfi Alsó-Petúniából érkezett, ahol apró, mindennapi véletlenek hozzák magukkal a kalandokat, melyek során a királyfi egy-egy hőstettet hajt végre. Az esze olyan éles, mint az egyszervolt királyfiak kardja, és humorban sem szűkölködik. Szakács Eszter vidám-könnyed kiskirályfiját olvashatjuk a nagyóvodásoknak, de odaadhatjuk önálló olvasásra iskolások kezébe is. A szerzővel Boczán Bea készített interjút.

Első mesekönyved, a Villámhajigáló Diabáz megjelenése előtt költőként ismertünk. Hogyan fordultál a felnőtteknek szóló versektől a gyerekirodalom, a mesék felé? Vannak-e olyan motívumok, amelyek a versekben és a mesékben egyaránt megtalálhatók?

– A költészetnek rendkívül nagy szerepe volt az életemben, valahogy segített elrendezni magamban a dolgokat, mondhatnám akár azt is, hogy húsz éven át igazából versben gondolkodtam. Néhány éve aztán valahogy elapadtak a versek, az írhatnék ezzel szemben megmaradt, úgyhogy egy év üresjárat után a próza felé fordultam. Írtam egy-két esszéféleséget is, de főként meséket. És ami meglepett; az új műfaj új stílust, látásmódot is hozott. A verseim meglehetősen melankolikusak, és némi öniróniát leszámítva nélkülözik a humort, a játékosságot. A meséimet ezzel szemben könnyednek és derűsnek érzem, megspékelve némi humorral, amit különösen élvezek. Az utolsó új verseket tartalmazó kötetem, a Saudade görög tájjal és mitológiával átitatott világa után természetes volt, hogy a mesékben is szerepet kell játsszon a mitológia. Sőt, először igazából félig-meddig ismeretterjesztő műnek szántam az első gyerekkönyvemet: a leghíresebb görög mítoszokat szerettem volna beleágyazni egy keretregénybe, ami Kalliszté szigetén, Kheirón kentaur falusi iskolájában játszódik. A szöveg első verziója sehogy se működött, a szereplők viszont egyre erőteljesebbé váltak, és végül saját történeteket követeltek, félrelökve a mitológiai betéteket. Amikor aztán úgy döntöttem, hogy az eredeti regényből csak néhány karaktert, a szigetet és vele a mitológiai háttért tartom meg, és inkább különálló meséket írok, egyszerre élővé vált a nyelvezet is, ami addig sok gondot okozott. Szóval az összekötő kapocs, a közös motívum a versek és első mesekönyvem között valójában a mitológia és a mai görög szigetek, melyek közül néhányon megfordultam. Kalliszté, magyarul a „legszebb”, az ókori Szantorini egyik jelzője volt, magát a mesebeli Kallisztét viszont nem annyira ehhez a gyönyörű, bár kopár szigethez hasonlónak képzeltem el, sokkal inkább Korfu zöldebb és derűsebb, ciprusokkal és olajfaligetekkel tarkított tájai lebegtek a szemem előtt írás közben.

Hogyan született meg új könyved főhőse, Habakuk királyfi?

– Ahogy az több mesémnél is előfordult, először a névre találtam rá. Néhány évvel ezelőtt az öcsémék megfenyegették a családot, hogy a következő fiuk a Habakuk nevet kapja, s addig-addig mondogatták ezt, míg egészen megbarátkoztam a név hangzásával – bár azt azért meg kell említenem, cseppet se bánom, hogy végül egyik unokaöcsémet se így nevezték el. A név hívta életre a királyfi karakterét, aki körül hamar körvonalazódott mai, modern környezete: a királyi család, a barátai és egész Felső-Petúnia.

Akárcsak korábbi könyved címadó hőse, Villámhajigáló Diabáz, Habakuk is a mesék szerelmese. Miért ez az egyik legfontosabb jellemzője hőseidnek?

– Most mondjam, hogy Bovaryné én vagyok? Viccet félretéve, bár egy mesehős nyilván nem rendelkezik flaubert-ien árnyalt jellemmel, a szereplőim néhány vonását nyilván öntudatlanul is magamról mintáztam. Gyerekkoromban igazi könyvmolynak számítottam. Hét éves koromban anyám ráunt a nyafogásomra, hogy unatkozom, és igenis, olvasson fel nekem, úgyhogy szépen kézen fogott, és beiratott a könyvtárba. Olvass, lányom, kijártad már az első osztályt! Az első kikölcsönzött könyvem Szamos Rudolf: Kántor nyomoz c. krimije volt. A belőle készült sorozatot akkor játszották a tévében, és én odáig voltam a benne szereplő német juhászkutyáért. Vérig sértődtem, amikor két-három nap múlva visszavittem a regényt, és a könyvtárosnő nem hitte el, hogy elolvastam ezt a cseppet sem gyerekeknek szóló művet. Utána viszont áttértem a rendes mesekönyvekre, és azóta is gyerek- és kamaszkorom legboldogabb percei közt tartom számon a könyvtárban való sóvár böngészést a polcok között, hogy rábukkanjak valami igazán kedvemre való olvasmányra.

Miért tartod fontosnak, hogy az ősi meseelemek beépüljenek a történeteidbe?

– Bevallom, először inkább csak ösztönösen használtam a klasszikus mesetoposzokat. Nyilván a gyerekkori olvasmányaimból szivárogtak át a szövegekbe. Amikor aztán észrevettem, hogy egyre több ilyen motívum szerepel a történeteimben, rájöttem hogy nagyszerű dramaturgiai kapaszkodók. Egyfajta ősi próbababák, melyekre mai ruhákat lehet aggatni. Persze nem minden mesében használom őket, az túlságosan unalmas lenne. A legnyilvánvalóbb példa a használatukra a Három nap egy esztendő c. történet, ami tudatosan úgy épül fel, mint egy klasszikus népmese: a három jótett, a három feladat, a három segítség, az égig érő fa tetején a másik világ stb. Ezenkívül abban is bíztam, hogy az a korosztály, amelynek szántam ezeket a történeteket, azok a gyerekek, akik most kezdenek el önállóan olvasni, talán örömmel üdvözölnek néhány ismerős dolgot a népmesékből, amiket még a szüleik olvastak fel nekik egy-két évvel ezelőtt.

A két kontextus keverésével mintha azt üzennéd, hogy királyfiak és hőstettek nem csak régen voltak, a mesék ma is körülvehetnek minket, ha úgy akarjuk.

– A mesék, a történetek természetesen most is körbevesznek minket. Az írott szöveg csak az egyik megnyilvánulási formájuk, gondoljunk például a képzeletre vagy az álmokra, melyekben komplett történetek pereghetnek le. Fantáziánk virtuális valósága naponta keveredik a valóság virtualitásával. Saját történeteiben pedig mindenki lehet hőstetteket végrehajtó királyfi, még egy hozzám hasonló kövér, középkorú könyvtárosnő is.

Az egész kötetet átszövik a virágokkal kapcsolatos utalások. A mese Felső-Petúniában játszódik, melynek legfőbb exportcikke a virághagyma. Találkozhatunk Nefelejccsel, a virágokból álló szörnnyel is. A kötet címében pedig ott a tulipán, ami miatt majdnem háború tör ki a két királyi ország között.

– Már a királyság nevéből következett a virágok nagy szerepe a könyvben. Az első mesét még csak házi használatra szántam az unokaöcséimnek, és mivel Felsőpetényben laknak, szerettem volna valami ismerős, otthonos nevet adni az országnak, úgyhogy először Felső-Peténiának neveztem el, de mivel ez elég buta név egy királyságnak, végül Felső-Petúnia lett belőle. Ami által természetesen szükség lett egy ellenlábas Alsó-Petúniára is. S mivel királyokhoz méltó kedvtelésnek tűnt a kertészkedés, hagytam eluralkodni a virágokat mindkét királyságban.

Mennyire volt szoros együttműködés Takács Marival, az illusztrátorral?

– Teljesen szabad kezet akartam adni Marinak, úgyhogy nem beszéltünk a készülő képekről. Csak az utolsó hónapban, a hajrázásban láttam bele kicsit az alkotás folyamatába. Nagyon szeretem Mari humorát, ahogy olyan dolgokat tud hozzáadni a szöveghez, amik kitágítják annak terét. Ilyen szempontból a kötet képei közül nagyon kedvelem például A lidérckirály gyűrűjéhez készített egész oldalas képet, melyen a víz alá lebukó kacsák alatt a tó fenekén mindenféle elveszett, elhajított tárgyakat láthatunk. Hasonlóan viccesnek találtam az állva elalvó, egymásnak boruló Milán királyt és a főkertészt is. Ahogy még a kanna csöve is lekonyul. Az a kép is nagyon tetszett a könyvben, aminek egy változata végül a borítóra került. Az útjelző tábla a képtelenül sok 140 km-rel, a fatörzs mögül kibukkanó repülő orra. Mari finom, lírai oldalát villantja fel a pitypangos mezőn álló kádba a felhőből vizet csavaró óriás képe. Vagyis csak az óriás alsó fele. Ez a kompozíció a finom színhasználat mellett meghökkentően üdévé, frissé teszi a képet. Vizuálisan nagyon bejöttek a levegőben röpülő csíkos sapkájuk után meglepetten bámuló manók is. De sorolhatnám még azt a sok apró képi megoldást, melyek olyan szerethetővé teszik ezeket az illusztrációkat.

Milyen típusú író vagy? Lassan írsz, szeretsz sokat bíbelődni a szöveggel vagy inkább a spontaneitás jellemző rád?

– Hát, az a bizonyos ihlet azért nagyon kell, hogy beinduljon az írás folyamata. Legerősebbnek, legtartósabbnak talán a Villámhajigáló Diabáz első néhány meséjének megírásakor bizonyult. Valószínűleg annyira ösztönzőleg hatott rám az új műfaj, a megtalált nyelv, hogy szinte tobzódtam az ötletekben. Miközben írtam egy-egy mese első verzióját, folyamatosan kellett jegyzetelnem a felmerülő ötleteket, amiket a következő mesékben majd felhasználhatok. Azt hiszem, ez az írás legélvezetesebb része, amikor az ember rálép egy útra, ami nem tudni, hova vezet. Utána viszont jön a kásarágás. Rengeteg munka adódik a szöveggel, ahogy az ember újra és újra átmegy rajta, lefaragja a felesleget, hozzáad, ahol szükséges Azt hiszem, egyébként is elég molyolgatós alkat vagyok, egy-egy rossz jelzővel, mondattal képes vagyok hetekig, hónapokig vacakolni, keresve a legjobb megoldást.

- Vannak-e újabb mesekönyv-terveid?

- Igen, kettő-három is, de még nem tudom, hogy alakul a jövőjük. Idén írtam egy hosszabb állatmesét, ez már majdnem kész, csak némi csiszolgatásra szorul. Az eddigi történeteimmel ellentétben kicsit kevesebb benne a humor, de bízom benne, hogy a kalandosabb, akciódúsabb cselekmény nyújt némi kárpótlást. Nagyon szeretném, ha könyv lenne belőle, már az illusztrátorra is van jelöltem, s néhány konkrét ötletet, elképzelést is forgatok magamban a kötet kinézetére vonatkozóan. Szintén ebben az évben, nyáron kezdtem bele egy meseregénybe, ám az a projekt egyelőre zátonyra futott. Lehet, hogy ugyanúgy járok vele, mint a Villámhajigáló Diabázzal és a Tulipánháborúval – műfajilag először mindkettőt regénynek terveztem, de novellafüzér lett belőlük. S végül van még a fiókban három rövidebb mesém, ha sikerülne jövőre néhány hasonlót írnom, össze lehetne állítani belőlük egy vegyes mesekötetet.

Kapcsolódó könyvek

Kapcsolódó cikkek