Engedj be! - 18+

John Ajvide Lindqvist: Hívj be! Tomas Alfredson: Engedj be!

cimkék: #jó könyv #Juli blog

Sejtem, hogy a mai kamaszoknak már sokkal többet bevesz a gyomruk erőszak és szexualitás terén is, mint akár a tíz évvel ezelőttieknek, vagy mint egy-két mai felnőttnek. Valahogy kitolódott a felvilágosulás, a felnőttség határa. De ez a könyv akkor is nagyon korhatáros. Tizenhat év alatt semmiképp nem ajánlanám, de méginkább tizennyolc év fölött. Másfelől azt is gondolom, hogy akármennyi durvaság is van egy könyvben vagy filmben, ha jó maga a mű, nem árthat annyit, mint a gagyi. Márpedig a Hívj be! elég jó.

Többek között éppen azért jó, mert az erőszaknak, a szexualitásnak, a véres, undorító részeknek teljes mértékben megvan a helyük a könyvben. Nem öncélú, hatásvadász leírásokról van szó, hanem olyan elemekről, amelyek tényleg szervesen hozzátartoznak a történethez, a szereplőkhöz. Ezek kihagyásával szépelgő és hamis lenne a könyv, a szereplők motivációja pedig érthetetlen, felszínes. Igen, sajnos vannak ilyen csúnya dolgok a világban, de a könyv nem sopánkodik a romlottságon, nem is élvezkedik benne, hanem egyszerűen leírja a maga árnyaltságában. Mégpedig elképesztő vizuális erővel teszi ezt: ami undorító, az tényleg undorít, ami rémísztő, az tényleg rémiszt.

Feltett szándékom volt, hogy nem mesélem el a történetet. Én először a könyvből készült filmet láttam, úgy, hogy semmit nem tudtam róla, és nagyon nagyot ütött, mikor rájöttem, hogy mi a történet fő irányvonala. De aztán elolvastam a könyvet, úgy, hogy már azt hittem, semmi meglepetés nem lesz benne, és ha lehet, akkor mégjobban élveztem, mint a filmet. Szóval azt gondolom, nem árthat, ha lelövöm a főpoént, mert úgyis a részletekben rejlik mind a két műnek az ereje. Sőt azért is mondom el, mert ha valaki csak azt hallja, hogy ez egy vámpírtörténet, lehet, hogy kezébe sem veszi a könyvet, márpedig akkor kimarad egy nagyon jó dologból.

Szóval ez egy vámpírtörténet. De nem a szokványos, leegyszerűsített, ijesztgetős típus, és nem is lebutított vámpír-romantika. Egyszerű, hétköznapi emberek története egy unalmas svéd külvárosban a nyolcvanas években. Oskar egy tizenkét éves, gyámoltalan kisfiú. Az iskola nagymenői rendszeresen kigúnyolják, megalázzák. Ő nem tudja visszaverni ezeket a támadásokat, inább csak tűr csendben, szolgalelkűen és örül, ha nem verik meg. Mindemellett elképesztő indulatok és agresszió gyűlik benne, arról fantáziál, hogy megöli a kínzóit. És persze iszonyatosan magányos. Egészen addig, míg egy nap a szomszédjukba nem költözik Eli, aki egy vele egykorú lány, és valami megmagyarázhatatlan módon nagyon furcsa: nem fázik a hóesésben, lát a sötétben és fura szaga van. Mégis szinte azonnal egymásra találnak: Oskar neki nem szégyeli bevallani, hogy bántják a többiek, és Eli az, aki ráveszi, hogy szálljon szembe velük, aki visszaadja emberi méltóságát, aki bátorságot önt belé. De Eli megjelenésével a környéken eluralkodik a káosz és a félelem. Rejtélyes gyilkosságok történnek, mindenkinek az élete fenekestül felfordul.

A hétköznapiság és a fantasztikum nagyon jól megfér egymás mellett a könyvben. Kiegészítik, erősítik egymást: a hétköznapokban benne van a borzalom és a felfoghatatlanság, a fantasztikumban pedig benne vannak a hétköznapok. Olyan jól összefésüli ezeket a szálakat a regény, hogy egyik elem sem lesz kirívó, idegen. A vámpírság olyan ebben a rendszerben, mint egy betegség: borzasztó, de nem tehet róla az, aki magán viseli ezt a bélyeget. Sőt, általában ő szenved ettől a legjobban. El kell, el lehet fogadni azt, aki hordozza? Együtt lehet ezzel élni? Van, ami fölülírhatja azt, hogy valaki embereket öl? De hiába azért gyilkol, mert csak így tud túlélni, mégis emberi életekről van szó! Ezek a kérdések nyitva maradnak a könyvben. Az egyik fejezetben Oskar az apját farkasemberhez hasonlítja, aki hiába egy kedves, játékos ember, de ha iszik, teljesen átváltozik, és nem lehet vele semmit kezdeni, viszont, ha józan, megint visszaváltozik, és ugyanolyan jó vele lenni, mint előtte. A szörnyek bennünk laknak, a kínzott kisfiúban is ott rejlik mélyen a gyilkos, az osztálytársaiban a szadista. Akkor mit akadunk fönn azon, hogy nincsenek is vámpírok? Hogyne lennének! Azok kik, akik csak úgy tudnak létezni, hogy használják, kihasználják a másikat? A kérdés inkább az, hogy miért hagyjuk magunkat használni: azért, mert egyszerűen szeretjük a másikat, vagy mert valami viszonzást várunk el cserébe?

Nagyon finom érzelmi mozgásokkal rajzolta meg Lindqvist a szereplőket. A mellékszereplők is kidolgozottak, nincsenek sablonfigurák. Mindenkinek van megérthető szempontja, háttere, múltja. Aki gonosznak tűnik elsőre, azzal is lehet azonosulni, vagy legfeljebb sajnálni. Igaz, hogy mindenkiben ott van a szörny, de minden szörnyben ott van az ember is. Azáltal, hogy még az epizódszereplőknek is belekukkantunk az életébe, világossá válik, hogy minden összefügg mindennel, hogy nem beszélhetünk elszigetelt történetekről, személyes sorsokról, mert ami engem érint, érinteni fog valaki mást is, adott esetben egy számomra vadidegen embert. Nem zárkózhatok be a saját kis világomba, felelős vagyok mindenkiért. Például a lecsúszott, öregedő, alkoholista társaság élete és tragédiái az egyik legmegrendítőbb szál a könyvben, nemcsak a bájos, kiszolgáltatott gyerekekért lehet aggódni. De az is nagyon szép, ahogyan a könyv ábrázolja a gyerekek és a felnőttek között feszülő ellentéteket. Egyfelől persze látunk elhanyagolt, magányos gyerekeket, akiket nem értenek meg, nem ismernek a felnőttek, és akik ezért elvadulnak, és egymáson töltik ki otthoni frusztrációikat. De ugyanakkor látunk esendő, szerencsétlen felnőtteket is, akiknek a gyerekük ugyanúgy nem adja meg azt a megértést, amit ő viszont elvárna a felnőttektől. Tehát nem azt az unalmas sablont szajkózza a könyv, hogy elvadult társadalmunkban elvadulnak a gyerekeink is, és az ő vadságuk tart tükröt elénk. Ez a könyv nem tanmese felnőtteknek. Egyszerűen csak leírja, hogyan működnek a dolgok. Nehéz kommunikálni, de nemcsak a generációs szakadék miatt, hanem mert nehéz és kész. Mert nem mindig azt mondom, amit gondolok, vagy nem úgy mondom, vagy a másik félreérti. Ez emberek közti probléma, nem pusztán gyerek és felnőtt közötti.

Muszáj még szólnom pár szót a filmről még, mert az is kiváló. Nehéz jó adaptációt csinálni: vagy görcsösen ragaszkodnak az eredetihez, vagy teljesen faképnél hagyják. Tomas Alfredsonnak sikerült ezt a kényes egyensúlyt megtartania. Hangulatában teljesen más a két mű, de bizonyos ponton mégis nagyon együtt vannak. A film el mer rugaszkodni a könyvtől, de hű is marad hozzá. Úgy lehetne fogalmazni, hogy a film megszelidíti a könyvet. Sokkal lazább, könnyedebb, kifejezetten bájos, míg ezt az eredetiről éppenséggel nem lehet állítani. (Ezen 16-os karika van, de szerintem már egy 14 éves is nyugodtan megnézheti.) Mégsem arról van szó, hogy ne lenne bevállalós a film, hogy finomkodna, hanem inkább csak líraibb síkra helyezi a történetet. Lassabb, puhább, mint a könyv, de mégis megmutat dolgokat, csak nem olyan erőteljesen, nem olyan sokkolóan. Jó példa erre ahogyan Hakan és Eli viszonyát ábrázolja a két mű. Hakan az az idősödő férfi, akivel Eli Oskarék szomszédságába költözik. Sokáig mindenki (mi is és a szereplők is) azt hiszi, hogy Hakan Eli apukája. Aztán a könyvben elég hamar világossá válik, hogy Hakan a fiatalabb korosztályhoz vonzódik, neki Eli a szerelme, ő szerzi a vért, és ezért cserébe Eli néha megengedi, hogy mellé feküdjön. Hakan egy elkeseredett, boldogtalan szerelmes, aki mindent megtenne a kedveséért, és aki nagyon kevés viszonzást kap ezért cserébe.

A filmben ennél sokkal homályosabb ez a viszony. Készséggel elfogadnánk, hogy Hakan az apuka, mert semmi nem utal más kapcsolatra, egyetlen apró jelenetet kivéve. Hakan nézi az ablakból a két udvaron játszó gyereket, majd mikor Eli hazamegy, megkéri nagyon csendesen, hogy inkább ne találkozzon azzal a fiúval (Oskarral). Mire Eli nem szól semmit csak félig szánakozva, félig szomorúan, félig megértően megsimítja Hakan arcát egy egészen apró mozdulattal. Ez az egyetlen utalás, ami túlmutatna a gyerek-szülő viszonyon. Viszont teljesen más jelentést kap a film vége, ha ezt észre vesszük. Így a happyend már nem annyira felszabadult, mert ott lebeg a lehetőség, hogy Oskarból is Hakan lesz, hogy ugyanarra a sorsra fog jutni ő is. Tehát a film beágyazza egy finom utalásrendszerbe a könyv szókimondását, ami így sokkal emészthetőbb, de ha rájövünk, hogy mi a helyzet, még nagyobbat üt.

A film az egyik kedvencemmé vált, a könyv meg... ponyva vagy nem ponyva? Nem ismerem ezeket a kategóriákat, és időnként nem is értem. Az biztos, hogy olyan izgalmas, hogy nem tudtam letenni, olyan félelmetes, hogy éjszaka nem mertem kimenni a wc-re, és olyan megindító, hogy összeszorult a szívem. Én beengedtem.

Kapcsolódó könyvek

Kapcsolódó cikkek