Érzelmes búcsú naplómtól

Kiss Ottó 4. naplója

2011. május 9.Vera

cimkék: napló Kiss Ottó

ottoMajális, bábelőadás, iskolalátogatások, eső, majd napsütés, kertészkedés, könyvtári találkozó, és finom sült csirke. És még mennyi minden fért bele egy hétbe! Kiss Ottó szerencsére aktív életet él, Boróka mellől sokfelé hívják és ő megy, mesél, olvas, beszélget és ír. Gyuláról küldött utolsó naplóbejegyzéséből minden kiderül.

Múlt vasárnap, május 1-jén Gyulán éppen csak pár csepp esett, nagy dodzsemezések folytak tehát a majálison (nekem már csak dodgem marad, így, betű szerint – lásd még: A nagypapa távcsöve). Aztán a gyerekek kipróbálták a labdaágyút, Bálint a szimulátort is (azt mondta, ha felnő, pilóta lesz), Kristóf vattacukrot evett (ő robotember lesz), végül Bálinttal lőttünk neki a céllövöldében egy kék plüss delfint, azóta azzal jár oviba.

babsz

Borókát a majálison legjobban a bábszínház érdekelte, végig éberen figyelte Fizi Miska és a királykisasszony történetét – Kristóf pedig (inter)aktív volt

kiso2Hétfőn Andrea többször bement az iskolába, reggel alá kellett írnia valami papírt, délután anyák napi műsorra, este szülői értekezletre, és a köztes időben megpróbált dolgozni (a kritikák mellett az OPKM-nek is vállalt egy tanulmányt). Hogy ne zavarjam őt a rohangálásban (mert dolgozni végül nem sok ideje maradt), délelőtt elvittem a babát anyukámhoz, ott ebédeltem, aztán kertészkedtem kicsit, már amennyire a telefonom engedte. Akkor még csak ötpercenként csörgött, délutánra viszont, mire hazaértem, erősen megromlott a helyzet: egyre sűrűbben hívtak, Andrea pedig egyre jobban nevetett, én meg egyre elkeseredettebb arcot vágtam. Aztán estefelé fondorlatos cselhez folyamodtam: elkezdtem én is telefonálgatni (addig se tudnak elérni), hívtam például a pagonyos szerkesztőket, Kovács Esztert meg Szollár Verát, nekik se legyen jobb!

Kedden reggel Békéscsabára kirándultam (ezúttal nem az APEH-hez), és jó sok alsó tagozatossal találkoztam. Először a megyei könyvtárban volt egy előadás második, harmadik és negyedik osztályosoknak (még a telekgerendási tagiskolából is átjöttek), aztán a J. A. Általános Iskola másodikosainak a Lencsési lakótelep kulturális központjában. Mindkét helyen nagyon régen jártam, a könyvtárban évekkel ezelőtt, holott valamikor napi kapcsolatban voltunk, hisz a Bárka ott szerkesztődött. A másik helyszínhez első verseskönyvem bemutatója köt: éppen húsz éve szervezett ott nekem estet Takács Péter, a közösségi ház vezetője. Most a felesége, Olasz Irén hívott, de rövid időre Péterrel is találkozhattam. A gyerekeket hallgatva ismét meg kellett állapítanunk, eltelt felettünk az idő, de nem annyira, hogy ne értenénk velük szót, sőt: nemcsak a három szabad verses kötetet fogadták nagy lelkesedéssel, de az új lapozókat és a készülő prózakötet mesenovelláit hallgatva is jókat szórakoztak.

A békéscsabai vasútállomás felé baktatva benéztem egy bababoltba, és egy másik húsz év előtti ismerősömmel találkoztam (a vidéki élet előnye). Ő most bababolt-vezető, ettől függetlenül meglepett, hogy követi a pályámat, kisfiával épp a Barnit nyúzták (másik fia már nagy, a Magna Cum Laude szövegírója és basszusgitárosa). Volt néhány percem a vonatig, a vasútállomás újságosstandján átlapoztam a folyóiratokat és megnéztem a mesekönyveket, de hogy a Nini néni és a többieket is ott találom, az váratlanul ért. Az antológiát most láttam először élőben, eszembe jutott, hogy talán mégiscsak haza kellett volna hoznom a tiszteletpéldányokat a könyvfesztiválról. Ám, mint tudjuk, az ígéret szép szó, az Egmont Kiadó pedig be is tartotta: mire Gyulára értem, épp meghozta a posta a két Nini nénit (illetve a többieket). Előtte, a vonatról még felhívtam Andreát, hogy tudjam, mi van otthon. Azt mondta, épp a Szupermarketben voltak, és hogy jól eltelt az idő, mert Boróka elnevette magát a bolt közepén, mire az egyik eladónő rámosolygott, a baba tehát még jobban nevetett, erre odajött egy másik eladónő is, aztán a vevők egy része, a pénztárosok felálltak a gépek mellől, végül kijött a boltvezető, hogy mi ez az össznépi nevetgélés, de hamar feladta, ő is beszállt.

Szerdán rossz időnk volt, nem tudtunk sétálni, otthon babáztunk hát, közben elmaradt ügyeimet intéztem. Írt Méhes Karcsi, hogy cseréljünk regényt, de nem tudtam küldeni, A másik ország tiszteletpéldányait már szétosztogattam – az utolsó előttit épp aznap adtam fel Bartis Attilának (nemrég Csabán megígértem neki, hogy küldök). Telefonált Éva nagyi, hogy hallotta, méltatták a regényt a Kossuth Rádióban (azóta se tudom, ki lehetett a méltató), Reményi József Tamással könyvheti időpontokat egyeztettünk, ő meg a Bartókon hallott, véletlenül, így aztán csúszott az aznapra tervezett fűnyírása (mi elfelejtettük a rádiót, pedig Bödő Anitával amúgy nagyon jókat szoktunk beszélgetni). Hívott L. Szász Sára az Apáczai Kiadótól, hogy gyereknapon lesz a versantológia bemutatója, és hogy felolvasnék-e majd néhány darabot a Parlamentben (!), de nem tudtam vállalni, épp akkor leszek Németországban. Kerestek Debrecenből, oda is aznap kellett volna mennem (nem vállaltam tehát), viszont újra eszembe jutott Saarbrücken, és el is kértem gyorsan Christina Kunzétól, a Szerintem mindenki… fordítójától a német változatot, hogy átküldjem Pompor Zolinak, hátha befér még a programba a két Csillagszedő-előadás mellé. Merényi Ági elküldte a Mórától a Barni világot lát angol változatát (Várszegi Adél fordította le kitűnően), ez máshova kell, írt Laik Eszter a Nők Lapjától (egyeztettünk), az újságosnál megvettem a Könyvhét májusi számát (benne vagyunk a babával!), és megkaptam postán a Műút friss számát (ezúton köszönöm!). Este ismét e-mail jött Palotás Csillától: „Na, elolvastam a regény többi oldalát is. Elég gyorsan behabzsoltam, a borító kicsit rágós volt, de tényleg szép.” Aztán persze leírta a benyomásait, hogy miért tetszik, és miért nem tetszik neki a könyv.

Csütörtökön hasonló ügyek voltak (kímélendő a Kedves Olvasót, ezeket most mellőzöm), a nap viszont nemcsak sütött, de melegített is, ezért, s hogy Andrea dolgozhasson, elgurítottam a babát anyukámhoz. Pénteken Tiszakécskére vonatoztam, és amint megérkeztem, otthonos érzés fogott el. Talán a levegő, talán a házak vagy az utcák tették, talán a szeretetteli vendéglátás, nem tudom, de tény, hogy úgy éreztem magam, mintha gyerekkorom helyszínén, Battonyán lennék. Este remek közönség előtt két és fél órát (!) beszélgettünk Böszörményi Gyula barátommal, aztán náluk még legalább annyit – miközben (Cséplő) Noémi méltán országos hírű kacsamájából és csirkecombjából degeszre ettem magam. Tiszakécske a fővárosnál kicsit közelebb van hozzánk, viszont a közlekedés rosszabb, így csak másnap indulhattam vissza, de nem bántam, nagyon jó volt ott.

konyvt


Beszélgetés a tiszakécskei könyvtárban. Gyulával még éjszaka is folytattuk – reggel pedig közös kép készült a dolgozószobájában (Noémi háta mögött, a tévében a Simpson család megy)

kis4


 

 

Kedves Olvasó! Hát valahogy így élünk. Igyekeztem ezt a négy naplóbejegyzést személyesre hangolni, hogy bepillantást adhassak vidéki életünk rejtelmeibe. Sok minden leírtam, és persze sok minden kimaradt, hogy mást ne mondjak, a héten például kétszer (hétfőn és csütörtökön – jól megjegyeztem!) visszaosontak a lakásba a babakocsi-súlynövelő manók, de mivel szerelmük tárgyát (babakocsi) egyik alkalommal se találták ott, nagyokat bosszankodtak, és gyorsan elrontották a tévét (már visszahozta a szerelő), leszakították az új fenyőszekrény hátulját (még javítás alatt), eltörték a turmixgépet (majd veszünk másikat), valamint leszakították a függönykarnist. (Rajta vagyok a problémán, megyek, és felteszem.)