Északon a melankólia mellé humor dukál

cimkék: #szemle #esszé #Eszter blog #hogyan válasszak?

Múmin, Nils Holgersson, vagy - a füleiről elhíresült - Sten-Malte sikere már több, mint harminc éve töretlen idehaza. Talán mert tőlünk, magyaroktól sem áll távol az önreflexív irónia, az abszurd humor, vagy az a finom melankólia, amely oly sok északi történetnek a sajátja. Az újabb írógeneráció pedig jó érzékkel ötvözi a skandináv hagyományokat egy minden eddiginél szókimondóbb, frissebb, frivolabb humorral. Még mindig elvágyódunk otthonról, holott rettentően félünk a magánytól, állandó késztetést érzünk az önmeghatározásra, de ha lehet, még többet nevetünk, és több kalandba keveredünk Sáskalapkáékkal, Pivel, vagy épp Norvégia leghíresebb targoncásával, Kurttal.

Talán azt kedvelem leginkább a skandináv írókban, hogy nem csinálnak gondot abból, hogy gyerekeknek írnak. A felnőttek sokszor hajlamosak abba a hibába esni, hogy kevesebbet néznek ki a kicsikből, mint amire valójában képesek, és ezért sokszor feleslegesen "gügyögnek". A skandinávok ellenben nem félnek attól, hogy többre tartsák, és nagyon is komolyan vegyék a gyermekhallgatóságot. Nem okoz nekik problémát, hogy még annál is elvontabb történeteket alkossanak, mint amit - a közvélekedés szerint - még képesek befogadni a gyerekek. Kim Fupz Aakeson, dán író szerint az alkotónak el kellene felejtenie a célcsoportot, és egyszerűen csak arra kellene törekednie, hogy jó történetet írjon a gyerekeknek. Szerinte teljesen elfogadható a gyerekeket komplikáltabb szövegekkel provokálni, és az sem zavaró, ha egy gyermekkönyv olyasmit is tartalmaz, ami csak felnőtteknek való igazán.


Nem egy olyan Tove Jansson-szöveg van, ami teljes mélységében csak a felnőtt olvasó előtt tárul fel igazán. De a "Varázskalap a Múminvölgyben" című meseregény van annyira cselekménydús, hogy a kisebbek se vesszenek el az - egyébként sokszor nagyon erős - filozófiai mondanivalóban. A cselekmény egy varázslatos erejű kalap körül bonyolódik, ami képes átváltoztatni bármit, amit csak beletesznek. A kalap ereje azonban kiszámíthatatlan, és sosem lehet tudni, hogy újabb örömteli kalandot, vagy épp veszedelmet hoz Múminvölgy lakóira. Tove Jansson nagyon ért hozzá, hogy az orránál fogva vezesse az olvasót. Mesteri érzékkel elegyíti a borzongást a felszabadító vidámsággal, hogy sokszor azon kapjuk magunkat, Múminékkal együtt mi is csak sodródunk a csodálatos kalandokban. Felnőttként fedeztem fel újra a Múmin-történeteket, és képtelen vagyok szabadulni a hatásuk alól. Harrach Ágnes remek fordításában talán a leíró részek képesek leginkább beszippantani a Múminvilág csodásan szürreális atmoszférájába. Bővebben már írtunk a Múmin-könyvekről. Nagy Boldizsár remek elemzését itt olvashatják.


Harisnyás Pippi, Háztetey Károly, Juharfalvi Emil és a többi Lindgren-hős tört utat a mai modern gyermekirodalomnak. Csupa öntörvényű, lázadó kiskamasz, egy olyan világban, ahol a csapongó képzelet bont le minden korlátot. De a mesék nem csak az önfeledt játékról, és a határtalan szabadságról szólnak. Lindgren hősei gyakran magányos kívülállók, akik olyan elképesztő életstratégiákkal rendelkeznek, melyek képesek átlendíteni őket még a legkilátástalanabbnak tűnő helyzetekben is. Lindgren világa felszabadít, hiszen a feltétel nélküli elfogadás elve alapján működik. Az olvasó pedig elhiszi, hogy bármi lehetséges, csak akarni kell. Sajnos hiába kerestem Astrid Lindgren könyveit a boltokban. Egy csapásra tűnt el az összes sorozat, pótolhatatlan űrt hagyva maga után.


Nils Holgersson története már több, mint száz éves. A Nobel-díjas Selma Lagerlöf annak idején általános iskolai olvasókönyvnek szánta az azóta már világhíressé vált könyvet. A történetben Nils Holgerssont, a pimasz, mihaszna és kegyetlen kisfiút, egy törpe változtatja arasznyi emberkévé, hogy így leckéztesse meg. A könyv azonban sokkal több, mint egy egyszerű mese. Egyfelől fejlődésregénynek is tekinthető, hiszen Nils a törpelétben, a számtalan kaland során érik felelősségteljes személyiséggé. Másfelől viszont az írónő olyan ügyesen bújtatta  a mese szövetébe a tudásanyagot, hogy szinte észrevétlenül adja át az alapvető földrajzi és biológiai ismerteket, miközben környezettudatosságra is nevel. És teszi mindezt úgy, hogy egy pillanatra sem válik szárazzá a szöveg. A "Nils Holgersson csodálatos utazása" ugyan rövidített kiadásban is megjelent, de a kisiskolások kezébe érdemesebb a hosszabb verziót adni.

Nem voltam több hét-nyolc évesnél, amikor megkaptam édesanyámtól az "Ami a szívedet nyomja" című svéd gyerekvers válogatást. Talán ez a könyv volt életem első, meghatározó irodalmi élménye, és korántsem csak a stílus miatt. Felszabadítóan hatottak rám a versek. Rájöttem, hogy nincsen velem semmi baj, olyan vagyok akárcsak a többi gyerek. De míg én a "soha el nem fogyó csokoládéról", addig Ingrid Sjöstrand versében a kislány cipzáros banánról álmodott. Kiderült, hogy más is töri olyan értelmetlennek tűnő dolgokon a fejét, minthogy miért épp úgy hívják a dolgokat, ahogy. És végre valaki kimondta, hogy a felnőttek bizony sokszor képesek homlokegyenest az ellenkezőjét tenni annak, mint amit tőlünk, gyerekektől elvárnak. Magyarországon először 1975-ben jelent meg a kötet, azóta már tíz kiadást megért, és örömmel látom, hogy még mindig lehet kapni. 

Ki ne akart volna gyerekkorában világgá menni, csak mert a szülei minden móka legnagyobb kerékkötői? De míg a legtöbb gyerek csak addig jut el, hogy gondolatban összecsomagolja a legkedvesebb játékait, addig Sáskalapka és Szőrmamuszka valóban útra is kelnek, azzal a nem titkolt céllal, hogy végre azt tehessék, amit csak akarnak. Azonban csakhamar kiderül, hogy a nagy szabadságnak is ára van, és hogy semmi jó nincs a felnőttlétben. Rájönnek, hogy talán mégis jobb lenne otthon, ahol a gyerekeket kaláccsal etetik, tejjel itatják, és mesét olvasnak nekik. A finn gyermekirodalom egyik legkedveltebb sorozata. Csipkelődő, szókimondó, telis-tele olyan viccel, melyek a gyermeki félrehalláson alapulnak.



Ki gondolná, hogy nagyapa is volt egyszer gyerek? Hiszen kávézik, a kopaszságát kalappal takargatja, és a tetejébe még állandóan zsörtölődik is. Azonban egy napon, roppant rejtélyes körülmények között lába kel annak a bizonyos kalapnak. Az öreg pedig úgy ahogy van, hálóingben indul útnak, hogy visszaszerezze a tökfödőt. Egymás után akadnak kezébe az ismerősebbnél ismerősebb tárgyak, amikkel eleinte nem tud mit kezdeni, de aztán a történet végére nagyon is fontosnak bizonyulnak. Sven Nordqvist "Kalapvadászat"-a kicsit szentimentálisabb, mint amit megszokhattunk az írótól, de ugyan ki ne érzékenyedne el, ha a gyerekkorára emlékezik.



A "Hová tűnt a testvérem?" már inkább képeskönyvként funkcionál. Nordqvist nem is tagadja, hogy a rajzok előbb készültek el, mint a szöveg. Nagyon igyekezett, hogy a képek önmagukban, akár szöveg nélkül is megállják a helyüket, hogy az olvasni nem tudó gyerekeknek is élvezetes lehessen. Rettentő erős vizualitás, hihetetlen aprólékosság, groteszk látásmód és harsány humor jellemzi a svéd író-illusztrátor festményeit. Az embernek újra és újra kedve támad fellapozni az oldalakat.



Erlend Loe Kurt-sorozatában a humor visz mindent, de a viccek mégsem válnak öncélúvá. A történetek jórészt a felnőttek világában tapasztalható alapkonfliktusokra épülnek. Kurt és kis családjának kalandjaiban a saját világunk fordul a visszájára, de többnyire olyan hihetetlenül abszurd módon, hogy a felnőttek sem állják meg egy kis rötyögés nélkül. Kurt, Norvégia legjobb targoncása, aki egy napon óriási halat talál a parton. Úgy dönt, hogy a hallal és a családjával világkörüli útra indul. A fél világ a sztereotipikus elvárások szerint viselkedik, de olyan bájosan naiv módon, hogy az embernek kedve támad útra kelni. A második részben Kurt kemény leckét kap az élettől, saját bőrén kell megtapasztalnia, hogy a mondás bizony igaz, a pénz valóban nem boldogít. A harmadik részben Kurtnek elege lesz abból, hogy egyesek lenézik a munkája miatt. Többre vágyik, mint hogy egy egyszerű targoncavezető legyen. Elhatározza hát hogy meg sem áll a világhírnévig, olyat fog tenni, amit ő előtte még senki: kiporszívózza a világot. Erlend Loe végletekig lecsupaszított, szikár szövegei erősítik tovább a helyzetkomikumot, a jelen idejű elbeszélésmód pedig folyamatossá, sodró lendületűvé, szó szerint letehetetlenné teszi a könyveket.

Parvela és Talvitie "Mérleghinta" című meséje, 2006 Finlandia Junior-díjas alkotása. Pi született szociálpszichológus. És bár nyakamat tenném rá, hogy sosem olvasott Aronsont, mégis ösztönösen tudja, hogy az ember, vagyis - bocsánat, miket beszélek - a mackó társas lény. Pi a mérleghintázáshoz keres társat, és egy sor kalandon keresztül tapasztalja meg a hintázás törvényszerűségeit. Nem lehet egyedül hintázni, nem lehet egyedül élni. Az együttélésnek azonban szabályai vannak. Ezekre a szabályokra jön rá Pi, és osztja meg azokat az olvasóval. Talán az egyik legkedvesebb "a legkisebbel is kell hintázni"-tétele. "Gügyögés" helyett inkább alkalmazzuk ezt a tanítást, és olvassunk a gyerekeknek minél több skandináv irodalmat!

Kapcsolódó cikkek