Ez nem Semmi!

így született a könyvből színdarab

cimkék: #tanároknak #színház

Az ELTE Trefort Ágoston Gyakorlóiskola falai között minden tavasszal Diákszínjátszó fesztivál zajlik, idén először egy nagyszabású színházterem-építő projektnek hála az iskola profin felszerelt saját színpadán mutatták meg magukat a gyerekek, óriási sikerrel. Jane Teller sokakat megosztó Semmi című könyvét két osztály is színpadra állította, a 8.c osztály ráadásul úgy formálta át a darabot, hogy még most is kiráz a hideg, ha belegondolok abba, mi zajlik egy 15 éves kamasz lelkében. Lovász Bori, az egyik szereplő mesélt arról, hogyan állt össze az ő saját Semmijük.

Az ötlet, hogy a Semmit adjuk elő, Csillától származott, ő lett a darabbeli Nadja. Néhány mécses fényénél ültünk a Mátrában, mivel épp téli táborban volt az osztály bevállalósabb része, és a színjátszósokkal beszélgettünk, hogy a tavalyi nem túl szerencsés darabválasztás után mit lehetne idén a Trefort Színjátszó fesztiválra vinni. Komolyat? Vidámat? Vicceset? Olyat, ami valahogy rólunk is szól, és van valami üzenete. A Semmit választottuk. Nem sokan ismertük ezt a könyvet, még Sztrókay tanár úr (ő az ofőnk, és dráma tanárunk) sem, mégis belevágtunk. Mindenki elolvasta, és végül kilencen vállalkoztunk a feladatra, hét lány, és két fiú. Nem valami sok, tekintve, hogy egy egész osztályt kell eljátszanunk majd, de ez senkinek nem vette el a kedvét.

Végre elkezdődtek a próbák, először csak kedd délutánonként. Nem úgy mentünk oda, hogy kaptunk egy szövegkönyvet, hogy „Na, fiam, ezt tanuld meg, aztán majd meglátjuk”, hanem csak beszélgettünk. A legnehezebb az volt, hogy rögtön az első próbán meg kellett magyaráznunk, hogy szerintünk mi az élet értelme. Én azt mondtam, hogy tényleg semmi, de valaki azt válaszolta, hogy a tanulás, a család. Ezeken szépen elvitázgattunk, és mikor kiléptem a teremből  a filozófiai tanfolyamnak is beillő próba végeztével, úgy éreztem, hogy nem is kell tudnom, hogy mi az élet értelme. És végül valami ilyesmiben egyeztünk meg. Ez egy olyan kérdés, amire mindenki másképp válaszol. És egyáltalán, mi az az élet? Végigboncolgattuk azokat a kérdéseket, amiket a könyv is végigboncolgat. Volt szó a számunkra fontos dolgokról. „Ha tűz lenne nálatok, és egy dolgot kimenekíthetnél a házból, mi lenne az?” Nehéz kérdés, mert annyi minden eszébe jut az embernek ilyenkor, nagyon nehéz EGY dolgot megnevezni. Én tuti kimenekíteném az egész szobámat, ha az nem sikerül, akkor legalább az összes könyvemet. Sztrókay tanár úr fedezte fel, hogy Pierre Anthon gondolatmenetei hibásak. Elkezd egyvalamiről beszélni, aztán teljesen másképp fejezi be. De olyan jól hangzik, amiket mond, hogy senkinek nincs oka jobban belegondolni, kételkedni benne. Mint egy reklám, csak épp nem egy mosóport hirdet, hanem hogy az életnek mennyire nincs értelme.”Filozófusnak hitte magát. Mindenhatónak.” Pierre Anthon-t a terroristákhoz, és a prédikátorokhoz hasonlítottuk. Az első jelenet, amit próbáltunk, az valójában majdnem az utolsó volt a darabban. Az a rész, mikor már kész van a halom, és büszkék rá, hogy megmutathatják Pierre Anthonnak, aki odamegy és leszólja az egészet. Foglalkoztunk még a „verekedéssel” is, ami akkor teljesen más volt, mint most, sőt, még az utolsó előadásunk előtt is változtattunk benne elemeket, szóval kezdek kételkedni benne, hogy ez valaha végleges is lehetne. Aztán, bár a munka ezzel a két jelenettel csak nem volt hiábavaló – remélem – a darabban már teljesen másmilyenek. Kár, hogy nem csináltunk Így készült a darab filmet…

A következő harci feladat a Fontos Dolgok voltak. Összeírtunk egy listát a durvasági sorrendből – melyik az a dolog, amitől a legkönnyebb megválni, mitől a legnehezebb. Tehát lett egy „cipőtől mutatóujjig” tartó listánk. Az összes Fontos Dolgot, ami a darabban szerepel, nem a könyvből vettük ki, hanem ezek azok a dolgok, amik jelentenek valamit számunkra, ami igazán fontosak. Gergő, aki Jan Johannt játszotta, tényleg nagyon jól gitározik, és ezért nem éppen szerencsés, ha levágják az ujját, Fanni (a darabban Alexa) imádja a nyulát, Viktor (Sebastian) a valóságban is óriási matek-őrült… Ez a történet TÉNYLEG akár rólunk is szólhatna. És amikor előadtuk, akkor rólunk is szólt. Mindenkinek egy rövid monológban kellett megírnia, hogy miért fontos nekünk az a dolog, amit majd be kell tennünk a halomba, és szerdánként, reggel hétkor beszéltük át a tanár úrral, hogy mit változtassunk, hogyan mondjuk el, ki hisztizzen, ki legyen inkább kétségbeesett, miközben mondjuk a szöveget.

Na, és ki legyen Pierre Anthon? Két fiú közül jöhetett szóba az egyik, de nem akarták vállalni. Akkor lehet Pierre Anthon egy lány? Hát, nálunk az lett. Csilla, akire, mint kiderült remekül illik ez a szerep, jobb választás, mint bármelyik fiú. Így persze új név is kellene. Sok-sok dán név közül végül a Nadját szavaztuk meg. Mi, többiek szabadon válogathattunk a regénybeli nevek közül, csak Soffie, és Jan Johann neve volt tabu. Bár a nevek annyira nem is lényegesek – szerintem. Lassan kezdtek összeállni a jelenetek, tanár úr talált zenéket, és minden próbán, mikor már sikerült végigjátszani a darabot, olyan depresszív hangulatban mentünk haza, hogy az öreg nénikék megrettentek tőlünk. Szövegkönyvünk egyáltalán nem is volt, végig improvizáltunk, ezért egyik előadásunk sem lett egyforma. Csak azokat a részeket rögzítettük le, amelyeknek feltétlenül el kell hangzania. Egyedüli olyan szöveg, ami tényleg tanulni kellett, az a gyertyás jelenetben van, mikor nyolc évvel később megmagyarázunk – majdnem – mindent. Ez volt igazából az egyetlen olyan rész, ahol lehetett bakizni.

Most össze kéne foglalnom, hogy milyen így utólag az egész? Hát, rettenetesen jó, és egyben borzalmasan rossz is. Mi, kilencen nagyon összeszoktunk, a színjátszó fesztiválon végül arany fokozatot, és közönségdíjat is nyertünk, majd eljött az suliba az írónő, Janne Teller. Igaz, az előadást nem nézte meg, de akkor is… Mikor a színpadon voltunk, mindannyian beleéltük magunkat a szerepbe, volt, aki sírt, volt, aki majdnem sírt. És szerintem ez jó dolog. Így mi is megtanultuk: „Az élet értelmével nem szabad játszani, ugye, Nadja?”

 

Az előadás legelejét, a Fontos Dolgok Halmának ötletét, a kődobálást, és Sophie fogadalmát és a darab legvégét meg is nézhetitek!

Az Aranymetszés című műsor április 23-i adásában megnézheted a Janne Teller interjút és az írónő Trefort Gimnáziumban tett látogatását is, ide kattintva.

 

Kapcsolódó könyvek

Kapcsolódó cikkek