Ezt kétszer is elolvastam egymás után!

Középiskolások a kötelezőkről 1. – Mikszáth Kálmán: Szent Péter esernyője

„Két fajta ember létezik: aki elolvassa a kötelezőket, és aki nem.” Nos, én az előbbi csoportba tartozom, ami nem meglepő, hiszen imádok olvasni, és ha nincs is kedvem, próbálom úgy felfogni, hogy csak egy barát ajánlotta az adott könyvet, és illemből muszáj elolvasnom. Azt hiszem, életemben eddig egy kötelezőt nem olvastam végig, az Egri csillagokat, mert olyan szinten utáltam az egészet, hogy képtelen voltam két mondatnál többet olvasni belőle. A tavalyi könyv viszont annyira megtetszett, hogy kétszer is olvastam, és idénre be van tervezve, hogy újraolvasom. – Balázsi Boglárka ajánlója

Maga a történet is érdekes és egyedi, de nekem nem ez tetszett meg benne, hanem a logika. Mindig csak ámulok és bámulok, amikor azt látom, hogy egy író úgy meg tud írni egy történetet, hogy minden egyes esemény maga után vonz egy másikat, így a könyv végére egy egész nagy háló lesz az összefüggésekből. Minden pici információ kapcsolódik a másikhoz, és együtt alkotnak egy teljeset. Ez a Szent Péter esernyőjében főként a csekk keresése során mutatkozik meg. Szerintem zseniális, ahogy Mikszáth egy „utálatos” öregembertől elvezet minket az esernyő „csodájának” valódi mibenlétéig.

17532.jpgA másik dolog, amit nagyon szerettem benne, az a humor. Bárki bármit mond, szerintem a régi könyvek néha viccesebbek, mint a maiak, amiket annak szánnak, de inkább alpáriak. Szerintem az olyan viccek, amikhez kell egy kis tudás is, hogy jóízűen tudjunk nevetni rajtuk, sokkal értékesebbek. A Szent Péter esernyője lényegében maga is egy anekdota, de számtalan humoros szituációval találkozhatunk benne. Ilyen például az akasztott ember ügye vagy Wladin és a felesége között elhangzó párbeszédek.

A szerelmi szál számomra kicsit ügyetlen volt, ennek ellenére a könyv vége felé egyre jobban erre tevődik a hangsúly. Túlságosan is kiszámítható a főszereplők sorsa ezen a téren, teljesen sablonos az egész. Ha nem tudnám, hogy mentek a dolgok akkoriban, a XIX. században, azt mondanám, valószerűtlen a végkifejlet, hiszen ha valakit egy hete ismerek csak, akkor tutira nem házasodok össze vele. De ez a kor sajátos felfogása szerint normális dolog, így ebbe nem tudok belekötni, hiába furcsa nekem.

A befejezés az én ízlésemnek teljesen ellentmond. Házasság, boldogan élünk, amíg meg nem halunk, gazdagságban… Túlságosan cukormázas. Olyan az egész, mint egy mese. És én nem mesét akarok olvasni, mert akkor mesekönyvet vettem volna elő. Ha egy komolyabb történetet olvasok, akkor – szerintem jogosan – elvárom, hogy legyen komolyabb a vége is.

Összevetve szerintem elég jó könyv, nincs kifejezetten régies nyelvezete, eltekintve néhány szláv szótól. Ha nem kötelező, akkor főként lányoknak, érettebb fiúknak ajánlom, akik fel is fogják a történet értékét. Ha pedig kötelező, akkor nagyon melegen ajánlom, hogy olvassátok el, mert nem tudjátok, mit is hagytok ki.