Fényt hozó sötétség
Mi van akkor, ha a tinik viselkednek felnőttként és a szüleik pedig problémás kamaszként? Hogyan deríthet fényt az igazságra száz óra sötétség? Mi oldhatja fel ezeket az ellentmondásokat?
Telkes Beáta, új kamaszkritikusunk nyertes pályázatát olvashatjátok!
A sötétség számomra mindig kettős jelenség. Egyrészt valami titokzatosságot, ijesztő kiszolgáltatottságot hordoz, másrészt biztonságot nyújtó menedéket is. Anna Woltz regényében ebben a mindent elborító sötétségben derül fény a szereplők életének féltett titkaira. Sötétségbe burkolózva olyan dolgokat osztanak meg egymással, amit fénynél képtelenek lennének. Mintha a vak sötétben a szavak, érzések kevésbé lennének fájdalmasak, kimondhatóvá válnának. A hallgatag fiú végre tud beszélni apja haláláról, Emília pedig a szüleiről.
A történet szereplői ismerős alakok, akár a mi városunkban is élhetnének, a mi sulinkba is járhatnának. A laza filmsztár típus, a hallgatag, különc fiú, akinek agyára megy a kishúga, a naiv, álmodozó kilencéves és a mintagyerekből lázadóvá vált lány karaktere a világ valamennyi iskolájában felfedezhető. Valamelyikük talán éppen a tükörből néz vissza ránk.
A főhősök kamaszok. A szerző a mű nagy részében mellőzi a felnőtteket. A kalandos utazás elindítója az iskolai botrány főszereplőjeként tekintélyt vesztett igazgató és apa. Tettének következményeként egy időre elveszíti azon szülői jogait, mely szerint hatást gyakorolhat Emília életére, aki egyenesen New Yorkig menekül. Az anya bizonyos értelemben szintén saját magát zárta ki a lánya életéből, hiszen különc művészként fel sem tűnt neki, hogy milyen rosszul működik a család. Megszégyenítően szembesít a történet azzal is, ahogy általában a botrányokra reagálunk. A könyvbéli közvéleményhez hasonlóan a tökéletesség tudatával botránkozunk, mocskolódunk, kárörvendünk. Persze olvasás közben elítéljük az ilyen viselkedést, de vajon a könyvet letéve nem csatlakozunk–e gyakran mi is az ítélkezők táborához? Seth és Abby apja meghalt már, az édesanyjuk elutazott, Jim maga döntött úgy, hogy család nélkül éli az életét. Amikor aztán lehetőség adódna, hogy a felnőttek szülőként viselkedjenek, a szerző egy természeti jelenséget, a hurrikánt hívja segítségül, hogy távol tartsa őket.
Az olvasó számára vannak árulkodó jelek, amelyek jól mutatják, hogy valami probléma van ezeknek a kamaszoknak az életével. Emília kórosan tisztaságmániás, Seth magába forduló, csendes különc, Jim felnőttes szokásokkal, alkohollal egy „szemétdombon” élve próbálja megvalósítani önmagát, Abby egy kilencéves nagylány. Ők viselkednek felnőttként, míg a szülők problémás kamaszként, vagy a tehetetlen szemlélőként jelennek meg. Egy dologban közösek: valamennyijüknek vannak érzelmi sérülései, ki nem mondott problémái, mindannyian törődésre, odafigyelésre vágynak.
A hurrikán nem csupán a városon söpör végig, hanem fenekestől felforgatja a „menedéklakók” életét. A sötétségben töltött száz óra alatt a vészhelyzet felelősségteljes közösséggé kovácsolja őket, felnőtté válnak bizonyos szempontból. SPOILER ALERT / A testvérek már tudnak őszintén beszélni egymással apjuk haláláról, Seth körül leomlanak azok a falak, melyeket a tragédia után épített maga köré, Jim úgy dönt, hogy visszatér szüleihez és folytatja tanulmányait. Emília először tud őszintén beszélgetni a szüleivel, a hibák nyílt megbeszélése esélyt ad nekik, hogy igazi családként élhessenek a jövőben. / SPOILER ALERT
Már nincs szükség az oltalmat adó sötétségre, egymás szemébe tudnak nézni, kimondani érzéseiket. Ugyanakkor megőriznek valamit a kiskamaszok szokásaiból, hiszen a bontakozó szerelemhez még mindig szükség van az elrejtő sötétségre.
Nagyon megszerettem ezt a történetet, mert a szereplőkben magamra ismertem kicsit, érzéseik, gondolataik az én fejemben is megfordultak már, mint ahogy gondolom kortársaiméban is. A regény tükröt tart elénk, a felnőtteknek, a gyerekeknek, a családnak, napjaink emberének. Egyik szereplő sem tökéletes, sőt esendő, hibákat követnek el, de ezeket képesek felismerni, tehát fejlődni tudnak. Talán a felnőttek számára segít megérteni a gyakran nehezen kezelhetőnek nevezett korosztályt, a fiatalabbaknak pedig megmutatja, hogy senki sem lesz szülőként tökéletes, mindenható bölcs. A regény elolvasása után talán megértőbben, odafigyelőbben folytathatjuk az életünket.
Semmiképpen sem ajánlom a könyvet azoknak, akik kerülik a konfliktusokat, megalkuvással, hazugsággal leplezik problémáikat. Akik anélkül ítélkeznek embertársaikon, hogy megismernék őket, akik bizalmatlanok, ők ne olvassák ezt a könyvet! Mindazok pedig, akik kíváncsiak négy kamasz túlélő kalandjára és hajlandóak elgondolkodni a könyv sugallta kritikán, ragadják meg és számukra fény derül a „száz óra sötétségre”.
Olvasd el Beus bemutatkozó levelét itt!
