Firkálj bátran!

cimkék: #esszé #Eszter blog

A lányok királykisasszonyokat, a fiúk pedig autókat szeretnek rajzolni, ugye? Állóképeket gyártunk halomszám, amin esetleg később megjelenik valamilyen formában a mozgás is, de mégiscsak olyan, mint egy fotó. Egy elképzelt, vagy kedvelt pillanat kimerevített képe. De mi lenne, ha elkezdenénk játszani a papírral és a ceruzával? Ha mozgásra bírnánk azt, ami valójában nem mozog, ha történettel bíró “kisfilmet” gyártanánk két dimenzióban? Vagy egyszerűen csak belelátnánk olyasmit is a dolgokba, amik előtte nem jelentettek semmit sem? Pacák, véletlenül ejtett foltok, kisgyermekek firkái és összetépkedett papírfecnik elevenedének meg, lenne belőlük valami jelentéssel bíró, egészen más dolog. Hogy miért jó, ha kicsit feszegetjük a hagyományos kereteket?

Legelőször akkor gyártottam “mozgó mesét” A-nak és K-nak, amikor a gyerekszobában a kezembe akadt a fiúk mágneses rajztáblája. Egy darabig még egyedül játszottam, hangosan kommentáltam a történéseket, a srácok pedig tátott szájjal nézték, hogy mit művelek.  Végül K. is beszállt, mert nem tetszett neki az irány, amerre a mesét kanyarítottam. Pár év múlva újra elővettem az ötletet, csak épp közönséges papíron, színes ceruzával gyártottuk a “gyógyító történeteinket”, amiket akkurátusan fel is számoztunk. Talán még mindig megvan, valamelyik mappa mélyén.

A. körülbelül két éves lehetett, amikor elkezdett gyakorolni a gyerekollóval. Mondanom se kell, inkább lett tépdesés a dologból, mint vágás, de nem volt szívem kivenni a kezéből az üres nyomtatópapírt, nehogy elvegyem a kedvét a dologtól. Próbáltam rábeszélni, hogy inkább a kidobásra szánt tévéújságot szabdalja fel a tiszta papír helyett, de nem jártam sikerrel. A. vadul nyírbált, én meg egyre csak szedegettem a pocsékba ment fecniket. Két marék szemét után már kezdtem magam rosszul érezni, nem akaródzott sehogy sem rögtön kidobni a pusztítás nyomait. Elővettem a grafitceruzát, és aszerint, hogy mire hasonlított leginkább az adott papírdarab, rárajzoltam az ábrát. A. rögtön letette az ollót és megkérdezte, mit csinálok, én pedig megmutattam. Forgattam a fecnit, nézegettem, majd egyszercsak beugrott: egy bálnára hasonlít! Rajzoltam a bálnát, A. pedig azonnal rákapott a játékra. Nagy lelkesen nyiszatolt, és lobogtatta még hetekig a szemem előtt az újabb és újabb darabokat, megállás nélkül kérdezgetve: ez mi, ez mi és ez mi?

Aztán hogy még inkább csillapítsam a bűntudatom, játszottunk kicsit a fecnikkel. Mozgattuk a darabokat, történeteket meséltünk el a segítségükkel. Így tanultunk például a napszakokról és a különböző időjárási jelenségekről is. Persze végül csak a kukában kötöttek ki, de legalább mondhatjuk, hogy szép előéletük volt.

Megéri kicsit kitekinteni a határok közül, meglátni, hogy vannak más lehetőségek is. Lehetőségek, amiknek csak a fantáziánk szabhat határt. És melyik fantáziát ne indítanák be az ilyen szabad asszociációra serkentő játékok? Kreatív problémamegoldásra tanítjuk a gyerekeket, ha a hagyományos kereteket tágítva megmutatjuk, mi minden mást is lehet kezdeni a megszokott eszközökkel. A gyerekek ösztönösen ráéreznek, sokszor maguktól. Elég csak egy kis löket, hogy szárnyra kapjanak. Készítsünk ugyanarra a dologra többféle variációt! A sokféleség megmutatja a gyerekeknek, hogy nem csak egy módon lehet egy problémát megoldani, és arra fogja ösztönözni, hogy a saját perspektíváját is egyenértékűként betegye a többi közé. Ez a szemlélet fog segíteni később az iskolában, vagy hogy mást ne mondjak, felnőttkorban, a mindennapi életben is.

Ezért zseniális az Irkafirka-sorozat. Tele feladvánnyal (útkeresővel, különbségkeresővel, párosítóval), továbbgondolásra, szabad asszociációra késztető rajzokkal. A képek sokfélék, ahány, annyiféle, mind nyitottságra nevel. Én mindenesetre már megtaláltam a kedvencemet. Jasmin Schäferre ezentúl biztos oda fogok figyelni.

Kapcsolódó cikkek