"Gyerekkoromban rajzoló akartam lenni"

cimkék: #interjú #illusztráció #jó könyv #Nik blog

Kőszeghy Csilla már gyerekkorában rajzoló akart lenni. Azóta megjárta Angliát is, ami erősen látszik munkáin, és nem csak azért, mert esetenként az angol stílus hatásait fedezhetjük fel nála. Hanem azért is, mert érződik, hogy egy tudatos illusztrátorral van dolgunk, aki szerencsére olyan szakmai közegben dolgozik, ahol az illusztráció az őt megillető helyén van, már alapvető része a könyveknek. A vizualitás ugyanolyan fontos szegmens, mint a nyelviség, és Kőszeghy Csillánál ez erősen kidomborodik. Képei átgondoltak, nagyon jól megkomponáltak, sokszor viccesek és részletgazdagok, mindig úgy veszek el bennük, mint a Pettsonokban. És nem utolsó sorban Bumburi, könyvének hőse írtózatosan cuki is!

Szekeres Niki: Mesélj először londoni kötődésedről a Pagonynak! Hogy kerültél Angliába, és miről szólt az ott tartózkodás neked?

Kőszeghy Csilla: Felvettek egy illusztrációs mesterképzésre a londoni Kingston University-re, ezért mentem oda. Rengeteg mindent tanultam Robin Harris gyermekkönyv illusztrátortól, aki egy nagyon vicces és nagy tudású professzor az egyetemen, és akinek a hatására én is elkezdtem magam kitalálni, nemcsak illusztrálni a történeteket. Az osztálytársaktól is sokat tanultam, akik közt volt koreai, baszk, angol és ír diák. Nagyon jól éreztem magam ebben a nemzetközi közegben, és az angol művészet és kultúra is közel áll hozzám. Az volt a célom, hogy szakmailag fejlődjek, és megismerjem a nemzetközi mezőnyt is, amire Anglia egy tökéletes helyszín, hiszen az illusztrációnak nagy hagyománya van és komolyan veszik a gyermekkönyv írást és illusztrálást is.

Az egyetem elvégzése után szerencsére szakmai tapasztalatot is szereztem, mint tanár és illusztrátor is. Sikerült bekerülnöm a Plumpudding ügynökséghez, ahol kizárólag gyerekkönyv illusztrátorokkal foglalkoznak és szakmailag a mai napig is óriási segítséget nyújtanak nekem.

SzN: Miben látod másnak az ottani és az itteni művészeti életet, illetve a gyerekkönyvek helyzetét?

KCs: Londonba az egész világról sereglenek a művészek, a város központja nemcsak a gazdasági életnek, hanem a művészetnek is. Egymást érik a fesztiválok, a múzeumok és galériák. Az utcára is kivisznek műveket, elég Louise Bourgeois hatalmas pókjára gondolni. Az emberek emiatt ha akarnak, ha nem, szembetalálkoznak a művészettel és nyitottak is rá. A múzeumok ott tényleg az embereké, tele van iskolásokkal, egyetemistákkal és érdeklődőkkel, a tanórákat oda szervezik, ott vannak a legjobb művészeti könyvesboltok is. Emiatt a hatalmas érdeklődés miatt a verseny elég nagy a művészek körében, így az illusztráció terén is. A kiadóknak külön design osztályuk van, akik eldöntik, hogy melyik írót melyik illusztrátorral párosítják össze. Ebbe nincs beleszólásuk sem az íróknak, sem az illusztrátoroknak. Gyakran nem is találkoznak egymással. A kiadók több évvel előre terveznek, és sok időt és energiát fektetnek a legmegfelelőbb illusztrátor kiválasztásába. Sokszor versenyeztetnek több illusztrátort is egy-egy kiadványhoz. Ezért mindenki a maximumot próbálja kihozni magából. A grafikai szerkesztők pedig komolyan beleszólnak a munka alakulásába, aminek persze megvan a maga a hátránya is. Az angol kiadók nem olyan bevállalósak, mint mondjuk a franciák, viszont maximális minőséget követelnek. A versenyhelyzet miatt az illusztrátorok helyzete ott sem könnyű, ott is sokan másodállásban dolgoznak. Ami még eltér az itthoni hagyománytól, az az, hogy besorolják az illusztrátorokat, hogy ki mihez ért, és milyen korcsoporthoz való.

SzN: Mi szerettél volna lenni gyerekkorodban?

KCs: Gyerekkoromban rajzoló akartam lenni (nem tudtam még, hogy mi az, hogy grafikus), és a könyvek lapjait kiegészítettem a rajzaimmal, és ha nem jól sikerült, akkor nagyon elszomorodtam. Egy ideig nem tudtam eldönteni, hogy műlovarnő, cowboy vagy rajzoló legyek, mert a lovakhoz is (a mai napig) komoly kötődésem van. A nagymamám rajztanárnő volt egy kis faluban, és állítólag én őrá hasonlítok minden tekintetben, úgyhogy a család inkább azt támogatta, mint a lovas karriert, meg persze azért is, mert kevésbé veszélyes. Gyerekkorom óta szakkörökbe jártam rajzolni, végül a Képzőművészeti Egyetem képgrafika szakán kötöttem ki.

SzN: És mint akkor már kész rajzoló, te milyen könyveket szeretsz, mik vagy kik a kedvenceid, akár magyar, akár a külföldi gyerekkönyvek, szerzők közül?


KCs: Hát szakmai ártalom azt hiszem, de én a képeskönyveket, képregényszerű könyveket és böngészőket kedvelem. Az érdekes, hogy külföldön gondolnak a felnőttekre is ilyen területen, például a New Yorkban élő Bányai István kitűnő vizuális ötletei szerintem minden korosztályt elbűvölnek. Szeretem a kísérletező könyveket is, ami vagy tartalmilag, vagy formailag újat mond. Ilyen például a francia Delphine Durand Az én házam című könyve, ami a francia képregénykultúrából merít, és sok humorral, gyönyörű festőiséggel meséli el sok apró kockában egy lakóház lakóit, karaktereit, eseményeit. Kveta Pacovska könyvei majdnem olyanok, mint az objektek, plasztikai ötletek könyvbe való átültetései. Ő a könyvet egy plasztikai formának fogja fel, melyben kiugró figurák, felnyitható ablakok, mozgatható elemek vannak, melyek nem válnak öncélúvá, hanem a történetet támogatják és erősítik. Kicsiknek készült könyvek közül Eric Carl telhetetlen hernyócskáját szeretem, ami művészi kivitelezésű és mégis egyszerű marad. Mivel a humoros rajzok közel állnak hozzám, ezért nekem meghatározó élményem volt Réber László Janikovszky Évával, és Gerald Durellel párosítva. Nagyon magas színvonalúnak tartom a Takács Mari által illusztrált Friss Tinta című kötetet, Kis Ottó Nagypapa távcsövét, melyet Paulovkin Boglárka festett.

SzN: Mikor kezdtél el illusztrálással foglalkozni, és hogyan jöttek a gyerekkönyvek? Mesélj egy kicsit eddigi munkáidról is!

KCs: Már a főiskola alatt könyvborítókat készítettem és a diploma után a Semmelweis Kiadóhoz kerültem, ahol jegyzeteket, majd tankönyveket illusztráltam. Szakillusztrátorként kezdtem, és csak később jöttek a mesekönyvek. Az első mesekönyvemet 2007-ben Béres Melindával közösen készítettem, és kedvet kaptam további mesekönyvek készítéséhez, mert egy egészen új világ tárult fel előttem, melyhez nagyfokú kreativitás, képzelet és szakmai tudás szükséges. Ez után jött a Catch a bird and give it to me című angol-magyar gyermekversek illusztrálása, mely hiánypótló volt ezen a területen. Ezek mellett a Nemzeti Tankönyvkiadónak készítettem a Színes mesék sorozat egyik darabját.

SzN: A gyerekkönyvek mellett mivel foglalkozol?

KCs: A gyerekkönyvek mellett tankönyvek tervezésében és illusztrálásában is részt veszek, mert saját tapasztalatom alapján is fontosnak tartom, hogy a gyerekek, vagy akár a felnőttek szép és élvezetes könyvekből tanuljanak, kedvet kapjanak a tanuláshoz, olvasáshoz.

A tankönyvkészítés mellett tanítok is, például szakkört vezetek itt a Pagonyban, illetve két művészeti főiskolán adok órát.

SzN: És akkor hogyan jött Bumburi? Ki is ő voltaképpen és hogyan alakult benned?


Bumburi eredetileg az Aranyvackor pályázatra készült 2009-ben, amire az Egyszervolt.hu különdíját kaptam meg. A kiskutya figurája egy valós kutyus, akit Angliában ismertem meg. Az egyik lakótársnőm meghívott egy angliai vidéki házba, ahol a családja lakott. Nagyon régi, óriási ház volt hatalmas parkkal, ahol a papája élt Bunbury nevű foltos kis Jack Russel terrierjével. Az egész család bohókás volt, tehát a kutyájuk is az volt. Mivel vázlatokat készítek sok mindenről, ott is vázlatoztam, és nagyon megfogott a kertben teljesen össze-vissza rohangáló Bunbury figurája, aki már messziről kitűnt a fehér alapon fekete foltjával. A lakótársnőm nagyon szerette a kis Bunburyt és mindig szomorú volt, amikor véget ért a látogatás, és mehetett vissza a városba, miközben a kutyát be kellett zárni, nehogy utána szaladjon. Innen jött a mese ötlete, amit később még jobban kidolgoztam, amikor a Pagony Kiadó megkeresett. A Bumburi figurájához hozzájött a burleszkek csetlő-botló világa, amiről úgy éreztem, hogy a karakter így tudna kiteljesedni, ez lenne az a hangulat, amitől még viccesebb lenne és hozzám is nagyon közel áll.

SzN: Mire készülsz most, mi lesz a legközelebbi munkád?

KCs: Természetesen megint készülök az Aranyvackor pályázatra, valamint Berg Judittal és a Pagonnyal dolgozunk most egy kis dinoszauruszos könyvön, ami már most nagyon ígéretesnek tűnik…

SzN: És Pécshez van-e valami egyéni kötődésed, élményed?

KCs: Pécsről két meghatározó élményem van, az egyik gyerekkoromból, amikor a dzsámit látogattuk meg, ugyanis előtte nemrég voltunk Törökországban, és teljesen elképedtem, hogy itthon is vannak olyan csodálatos épületek, amik nekem az Ezeregyéjszaka meséit idézték fel. A másik élmény később volt, amikor a Csontváry Múzeumot néztük meg, és óriási élmény volt  a festményeket eredetiben látni, sok meglepetéssel szolgált számomra.

Kapcsolódó könyvek

Kapcsolódó cikkek