Kuflik nélkül mit sem ér a könyvespolc

Szerintem mindenki legyen kufli! - itt a harmadik kötet!

2015. május 26.Hanna

cimkék: jó könyv Pagony 3-6

Pár éve még az jelezte a meleg idő közeledtét, hogy mindent orgonaillat leng be, hogy az ebédet rendszeresen kétgombócos fagyikkal helyettesítettem, és hogy egyre többet kellett tanulnom. Az elmúlt két évben ez kiegészült azzal, hogy első kézből olvasom a teraszon Dániel András legújabb könyvét, miközben a lábamat a kutyám hasán melengetem. Akinek tehát hozzám hasonlóan hiányzott már Hilda, Pofánka, Valér, Bélabá, Zödön, Titusz, no meg persze Fityirc, annak üzenem, hogy már nem kell sokáig várnia a folytatásra. – Bánáti Anna ajánlója

Valószínűleg nem könnyű első nekifutásra könyvet írni, de azt hiszem, másodszor, és pláne harmadszor elővenni ugyanazokat a karaktereket még nehezebb lehet. Nem lehet elsütni ugyanazokat a poénokat, de nem szabad teljesen elszakadni az előző mesék sémájától sem. A jó alapanyag azonban már félsiker, s ha a szerző meg tudja találni a megfelelő arányt a régi és az új ötletek között, nyert ügye van – Dániel András erre az egyensúlyra tökéletesen ráérzett.

Szóval mi az, ami nem változott (és ez így van jól)?

Hát egyrészt a szereplők. Adott a hét kufli (akiket természetesen nem kell bemutatnom, mert mindenki úgy ismeri őket, mintha együtt koptatták volna az iskolapadot. Aki azonban valamiért mégsem, az viszont most azonnal kezdje el bepótolni hiányosságait. Komolyan beszélek, minden más várhat, még ez a cikk is.) Emellett adott az Elhagyatott Rét, valamint az üregekkel teletűzdelt kupac, ahol a kuflik laknak. A könyv struktúrája sem változott, ismét két történetet hallhatunk a kuflik mindennapjaiból, s megint találkozunk a például a varázsgombákkal, valamint a lap szélén megjelenő karakterekkel, így a napocskával, az apró elhagyatott réti lényekkel és személyes kedvencemmel, a Repülővel is. Ezek a visszatérő elemek rendkívül meghitté és összekacsintósan ismerőssé teszik a meséket. S nem változott az a dánielandrásos hangulat sem, ami miatt szívesen beáldoznám az eddigi huszonegy évemet, ha cserébe az ő könyvein nőhetnék fel – és ez nagy szó, mert az én apukám Moha és Páfrányra olvasott minket és saját magát álomba.

Mi az, ami új (és ettől lesz még jobb)?

Az, hogy a szerző, ha lehet, még bátrabban használja a rajzokat: a lap széléről beledumálós karakterek például sokkal pofátlanabbul követelik részüket az elbeszélői szerepből, mint eddig. Mondanám, hogy a könyv szinte szöveg nélkül is megállná a helyét, de akkor sajnos le kéne mondanunk azokról a poénokról és kitalált szóösszetételektől, amik még a sokadik olvasás során is előhozzák belőlem azt az utánozhatatlan és tapsikolós gyermeki boldogságot. Kicsit a történetek hangulata is más, valahogy az volt az érzésem, hogy a kuflik együtt nőnek az olvasóval: míg az első könyvben arról olvashattunk, hogy hogyan költöztek be üregeikbe az Elhagyatott Réten, a másodikban pedig arról, hogy hogyan nyerte meg Bélabá a bújócskázást, a harmadik felvonásban, minek szépítsük, a kuflik bizony reggelig (és kuflidudorkopásig) csapatják a varázsgombák által szervezett szilveszteri jelmezbálban.
A könyvet kettőtől öt éves korig ajánljuk, de remélem, az én könyvespolcomon is ott virít majd nemsokára.