Hagyományteremtő hét…

Berg Judit első naplója

cimkék: #esszé #Berg Judit #Rumini #rendezvény #napló

"Egy új rovat legelső bejegyzése mindig kényes ügy. Lehet, hogy senki sem így képzelte. Vagy ezentúl senki sem tudja majd nem így képzelni. Ha akarom, ha nem, valamelyest hagyományt teremt, utat tör, ha úttörőnek nem is nevezhető. Követelmények: legyen személyes és közérdekű, szubjektív és tárgyilagos." - Új rovatunkban hétfőnként négy héten át mindig más szerző számol be arról, milyen volt számára a hét, hogyan alakultak az őt a mindennapokhoz és a mesevilághoz kötő szálak. Elsőként Berg Judit írását olvashatjátok, aki a Magyar Mese Ünnepéről éppúgy beszámol, mint lassan befejezett regénye, a Rumini Datolyaparton alakulásáról.

Egy új rovat legelső bejegyzése mindig kényes ügy. Lehet, hogy senki sem így képzelte. Vagy ezentúl senki sem tudja majd nem így képzelni. Ha akarom, ha nem, valamelyest hagyományt teremt, utat tör, ha úttörőnek nem is nevezhető. Követelmények: legyen személyes és közérdekű, szubjektív és tárgyilagos. Cseppben a tenger. Az elmúlt hetemből próbálok most hagyományteremtő írásművet kovácsolni. Bár, ha jobban meggondolom, egyetlen napba belesűríthető minden – a szombatban csúcsosodott ki az elmúlt hét összes eseménye. Amúgy is hagyományteremtő nap volt ez, és lám, milyen kapóra jön most!

Leginkább azért, mert első alkalommal rendezték meg a Millenárison a Magyar Mese Ünnepét. Bátky Andrástól származik a briliáns ötlet, a szervezés, a lebonyolítás. András minden téren nagyszerűen alakított – azt hiszem, ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a szerencsétlenül munkanappá nyilvánított szombaton is zsúfolásig megtelt a Millenáris Fogadója. Nem írom le részletesen, hogy zajlott az Ünnep, de ünnep volt tényleg – gyereknek, felnőttnek, írónak, illusztrátornak egyaránt. Jó volt találkozni a rengeteg érdeklődővel, a szakmabeliekkel, ezzel is, azzal is váltani néhány szót.

Pedig a felkészülés – nekünk legalábbis – kicsit nehézkesen alakult. A nagyobb szabású bábozós-mesélős-játszós előadásokat mindig Bujtor Annával együtt vezetjük, összeszokott, jó kis párost alkotunk, nem egy színpadi csávából keveredtünk ki már mi ketten. Sikerült már megszelídítenünk játéktól bevadult, kezelhetetlenné vált ovisokat, észrevétlenül improvizálni, amikor egyikünk elfelejtette a szövegét, megmozgatni kezdetben teljesen passzív nézősereget. Tudjuk, melyikünk mire képes, ráadásul senki sem játssza olyan jól a mérges oroszlánt, mint Anna.

Csakhogy Anna az utolsó pillanatban megbetegedett, és sürgősen utánpótlásról kellett gondoskodnom. Zsófi, a húgom, elvállalta, hogy beugrik Anna helyett. Lilu, a tizenkét éves nagylányom gőzerővel készült, hogy az előadáson furulyázik majd. Nem csak az elején-végén, de előadás közben is, szoprán- és altfurulyán, egyszemélyes zenei kíséretként. Egész héten erre gyakorolt. Csakhogy összesen három napunk maradt, hogy Zsófi mindent megtanuljon. Sőt, annyi sem, mert Zsófi napközben tanított, én otthon ápoltam Vilmost, a kisfiam, aki szintén erre a hétre betegedett meg. Végül maradt a csütörtök este, amikor Zsófival összemondtuk a szöveget, és a szombat reggel, amikor Zsófiéknál a bábos főpróbát tartottuk. Aztán még egy kávé, Lilunak egy kakaós palacsinta, és irány a Millenáris.

Nem mondhatom, hogy nem izgultunk. Főleg, amikor az általunk várt kb. ötven gyerkőc helyett a Millenárist betöltő sok száz fős tömeget megláttuk. Lilu halkan a fülembe is súgta:

- Anya, erről nem volt szó.

Igyekeztem megnyugtatóan mosolyogni, végül is én rángattam bele szegényt az egészbe. Igaz, nem kellett délelőtt iskolába mennie, ami jelentősen növelte a szereplés vonzerejét, de mégis.

Többször tapasztaltam már, hogy amikor nagy izgalommal és komoly aggályokkal vágok bele egy előadásba, mindig jól sikerül. Most is jó irányba hatott a bennünk felgyülemlett lámpaláz és drukk. Tetszett a gyerekeknek az előadás, aktívak és lelkesek voltak, részt vettek a játékokban. Néhányan annyian beleélték magukat a kalandokba, hogy amikor rókának öltözve kislattyogtam a színre, komoly szervezkedés indult ellenem. Pár elszánt kislány az első sorokban úgy döntött, nem bízza a véletlenre, hogy visszaszolgáltatom-e az ellopott varázsvirágot, ezért megpróbálták erővel megszerezni tőlem. Legrémisztőbb rókamorgásommal sem sikerült elriasztanom őket, pedig a tervek szerint egy darabig még aludnom kellett volna a színpadon. Így a végén kénytelen voltam állva folytatni a félig fekvősre tervezett jelenetet, de belül boldog voltam, hogy sikerült ennyire belelkesíteni őket!

Zsófi remekül alakított, nem felejtette el sem a szövegét, sem a teendőit, ügyesen mozgatta a gyerekeket, és olyan bánatos tavasztündér volt, hogy Annának is becsületére vált volna. Lilu is ügyes volt, egészen belefeledkezett a játékba, gyönyörűen furulyázott, rettentő büszke voltam rá. Ő is jól érezte magát, úgyhogy a végén ki is jelentette: máskor is szívesen vállal közös szereplést velem. Komoly szavak ám ezek egy kiskamasz szájából!

Ha nem várt volna anyukám a még mindig beteg Vilmossal, és az iskolából hazatért Borival és Dalmával, szívem szerint végignéztem volna az összes előadást, és záróráig beszélgettem volna. Persze nem vagyok elégedetlen: sokakkal sikerült egy kicsit eldiskurálni, és közben még Lackfi Jánosékat is meghallgattam. Nyulász Péter nagy kedvet csinált nekem hamarosan megjelenő meseregényéhez, a Helkához, amelynek kalandos története a régi balatoni legendákon alapul. A kecskeméti Katona József Könyvtár tündéreitől pedig, akik egész nap irodalmi és nyelvi társasjátékokat játszottak a gyerekekkel, egy igazi, játékokat rejtő kincses ládikát kaptam. A ládikát este bontottuk fel Liluval és Tamással, hogy lefekvés előtt vagy másfél órán át a Közmondás-dominóval, a Szófejtővel, Betűzgetővel és Versolvasóval teszteljük egymás szókincsét és műveltségét.

Ez az esti játék szintén ajándék volt: a szüleimnek köszönhető, akik felajánlották, hogy aki szeretne, ott alhat náluk. Bori, Dalma és Vilmos boldogan kapott az alkalmon, Lilu pedig rutinosan felismerte, milyen helyzeti előnye származhat egy nagylánynak abból, ha egy szem gyerekként megy haza a szüleivel. Például egy egész estés társasjáték anyával és papával…

És hogy a napnak még egy boldog hozadéka legyen, vacsora előtt apukám átsegített az elmúlt hét legnehezebb írói feladatán. Merthogy az egyszeri író akkor is töri a fejét a befejezésre váró regényén, amikor lázat csillapít, összehányt ágyneműt mos, ebédet főz, leckét ír a kislányaival, markolózik a kisfiával és eteti a teknősöket. Pedig ilyen körülmények között szinte képtelenség az írás. Mégis. Amikor már csak két fejezet hiányzik egy majdnem egy éve készülő könyvből, nem lehet csak úgy megnyomni az „OFF” gombot, nem gondolni semmire és türelmesen várni, hogy majd pár hét múlva talán lesz idő írni.

Ilyenkor, a finisben, az evéssel, ivással és alvással egyenrangú szükségletté válik számomra az írás. Az előbbi három bármelyikéről hajlandó vagyok átmenetileg lemondani érte. Csakhogy most nemcsak Vilmos betegsége, az előadásra készülés és a mindennapi anyai teendők miatt állt a Rumini Datolyaparton, hanem egy bosszantó apróság miatt is. A harminckettedik fejezet közepén valami nem akart összeállni. Tudtam, hová kell kilyukadnom, mit és miért akarok leírni, de hiányzott egy epizód, egy rövid, de igencsak fontos jelenet, ami sehogy sem akart logikusan kikerekedni. Szívesen fent maradtam volna éjjel, hogy megírjam, de nem ment. Ha nem áll össze a kép, kár erőltetni.

És akkor jött apu. Ő mindig mindent elolvas, véleményez, átgondol, észreveszi az apró logikátlanságokat a kéziratban, feltűnik neki, amikor összekeverem az égtájakat, vagy Balikó üres zsebéből húzok elő egy máshová rejtett tárgyat három fejezettel később. Apu sosem szól bele, csak néha kérdez, figyelmeztet, javasol. És most megint ő segített. Kérdezte, hogy állok a Ruminivel, meséltem, hogy elakadtam. Elmondtam, miért, magyaráztam, mi nem stimmel. Apu hozzászólt, eltűnődött. Felidézett egy apróságot. Nekem is eszembe jutott valami, megbeszéltük. És a végén rájöttem, hogy is kell zajlania a jelenetnek, amit úgy kerestem! Rátaláltam az egyetlen logikus megoldásra a sok lehetséges verzió közül. Az egy hete nyomasztó dilemma feloldódott, kezdődhet az új hét. Vilmos is meggyógyult, és talán a következő heti híradásom úgy kezdődhet majd, hogy: Hurrá! Befejeztem az új Ruminit!

Kapcsolódó könyvek

Kapcsolódó cikkek