Hatvan séta a Mese erdejében

Mesebirodalom. Hatvan év legszebb magyar meséi, Móra, 2010.

cimkék: #elemzés #jó könyv #Hanna blog

Várakozásokkal telve vettem kézbe a Móra Kiadó hatvanadik születésnapjára megjelent antológiát, a Mesebirodalmat. A boltban még csak belelapoztam, de Reich Károly illusztráció és a tartalomjegyzékben szereplő szerzők, művek listája máris ígéretesnek tűnt. (A címlap árnyékolt betűtípusát betudtam múltidézésnek.) A kötet súlya, kiállítása önmagában meggyőző, reprezentatív kiadványt sejtet.

Reich rajzai semmit nem vesztettek zseniális fényükből, ugyanolyan kifejező minden mozdulat, vonás, ikonikus beállítás – és szeretem, hogy merték ezt választani, ahelyett, hogy újraillusztráltatják a könyvet, vagy minden meséhez a maga illusztrációit mellékelték volna, aminek csak káosz lett volna az eredménye. Így természetesen más történetek mellé kerülnek bizonyos jól ismert képek, mint amelyek mellé eredetileg készültek, de ez cseppet sem zavaró, és a könyv végén megtaláljuk az illusztrációk eredeti helyét is – ha szerepelne, hogy melyik oldalon lévő kép melyik kötetből származik, talán még jobb volna, mint egyszerűen felsorolni a köteteket, de hát ez mégis egy gyerekkönyv, egy meseantológia, nem irodalomtörténeti szakkkönyv. Mint ahogy nagyon-nagyon hiányzik a művek első megjelenésének dátuma is a műjegyzékből.

Ezen a két ponton van ugyanis a kutya elásva (természetesen akkor kettő kutya): az irodalomtörténet vs meseantológia és a kronológia vs bestof kutya. A kötetkoncepció szerint ugyanis egy év-egy mese, azaz hatvan év, hatvan mese (tehát csak elbeszélés, egy-két verses, de túlnyomórészt próza. Reméljük, lesz gyerekvers-antológia is!). A szerkesztő előszava szerint csak a kilencvenes években kerültek régebbi szerzők az évszám mellé, mert a rendszerváltás után megrendelt helyzetében nem volt megfelelő választék a Móra palettáján, illetve az első évben, amikor nem jelent meg kortárs szerző a Móránál. Itt különösen hiányzik az első megjelenés dátuma! Gáal Mózes, Lengyel Dénes, Szép Ernő, Csukás egy kupacban. Tersánszky mellett Bálint Ágnes, Nógrádi Segítség, embere 2008-as évszámmal, egy sokadik kiadású Zelk és Lackfi között.

A szerkezet ötletét eleinte újszerűnek és érdekesnek találtam, aztán egyre inkább úgy éreztem, hogy sokkal többet visz, mint amennyit hoz: a szerkesztő gúzsba kötve próbál táncolni. Se nem egy általános bestof-ot kapunk, csupa kiváló művel, ami persze bizonyos mértékben eltünteti a kor, az alakuló kánon esetlegességeit, se nem egy szokásos, felkéréses vagy tematikus vagy életkor szerinti vegyes antológiát. Az előbbi a Móra esetében nyilván rettentő nagy anyag, szempont nélkül irtózatosan nehéz válogatni, és sokan kimaradnak a kiadó szerzői között. Jobban érvényesül a mai befogadó horizontja, ami egyszerre előny és hátrány. Ugyanakkor, ha kimarad az év kényszere, talán pár gyengébb alkotás ballasztjától megszabadul a kötet, viszont az összes fontos szerző ugyanúgy szerepeltethető, akár olyan művekkel is, amelyek egy évben jöttek ki, a legfontosabb műveikkel.

Az elbeszélések sorrendjét is bizonyos szempontból teljesen esetlegessé teszi a kronologikusság. Mert miről beszél a kronológia? A művek esztétikájának és az olvasói elvárásoknak a történeti változásáról. Ami eminens irodalomtörténeti szempont, de a mai olvasó számára, otthoni olvasás során, inkább megnehezíti a szövegek közötti eligazodást. A szerkezet éppen nem az előszóban és a hátlapon feltételezett mesebirodalmi időtlenséget erősíti, hanem azt, hogy bizonyos művek elavulnak – tematikájukban, stilárisan, a megjelenített társadalmi környezetben, az olvasó és a mű viszonyában – és itt a nyílt didaxisra gondolok, meg a kegyetlenkedő, szorongató didaxisra, ami egészen más, mint a népmesék sárkányfejlevágós, lélekmegszabadító „kegyetlensége”. Hozok pár példát is: Mézga Géza körül akármekkora a retro-hype, ebben a formában, meseként, prózában nagyon keresett, sablonos a humora, nem beszélve a végkifejletben szereplő nikotinmániás Aladárról… Ezt ugyan ki olvassa fel este a gyerekének? Végh Györgytől számos jobbat is lehetett volna választani az öngyilkosságot tervező nyúlnemzedéknél. Kormos Lompos medvéje sem éppen az életmű csúcsa, de Bálint Ágnestől sem a Frakk-sorozat, Tamkó Siratótól a rettentően didaktikus mamutos mese, Csorba Győzőtől a szintén nem kicsit tanító verebes történet. Fekete István novellájának? tárcájának? butasága, modorossága kicsit nekem is fájt, nem csak az orra bukó fiúnak.  És persze szerepelnek jó, de nem annyira jó szerzők, mint Kolozsvári Grandpierre, Török Sándor (az itt szereplő műve egyébként még a szokásosnál is didaktikusabb és terjengősebb), Lengyel Dénes, a rettenetesen giccses Gazdag Erzsi-mese. (Újabb zárójel: gyerekként nagyon szerettem az ő műveiket is. Azonban most a felnőtt esztétikai tapasztalatán szűrődtek keresztül.)

A kronologikus szerkezet hátulütője az is, hogy mind célcsoportjukban, mind szövegminőségben, mind témájukban nagyon élesen különböző szövegek kerültek egymás mellé a gyűjteményben, nagyon nagyok a kontrasztok. A tematikus sokszínűség, a források sokszínűsége is jobban összesimult volna, ha nincs ez a kényszer (jó példa erre a nagyon sokszínű és nagyon jól sikerült Első, Második, Harmadik meséskönyvem). Akár megtámogatva valamilyen más rendszerezéssel, mint amilyen például a Cini-cini muzsika életkor szerinti rendszere, vagy egy-egy szuggesztív fejezetcím, ami összeránt szövegeket. (Bár egyszerű kronologikus szerkesztésre is van nagyon jó példa, ott azonban nincs évenkénti kényszer, ilyen a Kökény kisasszony.) Egy-két esetben azt sem igen értettem, hogy miért kerül egy meseantológiába ismeretterjesztő, történeti szöveg.

Most pedig úgy fog tűnni, hogy magam ellen beszélek, de mindezzel együtt mégis ajánlom ezt a könyvet. Mert ugyan azt gondolom, hogy egy másféle válogatási elvvel ragyogó, hibátlan, és ma is gond nélkül olvasható, természetesen nem teljes antológiát lehetett volna kiadni (itt közbeszúrom, hogy bizonyos szerzők, például Lázár Ervin, a jogok elvándorlása miatt nem kerülhettek be sajnos). De a klasszikusok kiviláglanak. És hát ők ott sorjáznak: a Móránál menedéket találó újholdasok, Lengyel Balázs, Nemes Nagy, Mándy. A három nyulak, Vackor, Harcsabajusz kapitány (mennyire jó ez a szöveg így leírva, kép nélkül is! 40 év távolságból!), a Mari nevű szekrény. Szabó Magda rettenetesen szabómagdás, a pöttyös könyvség határán táncoló, de tökéletesen kidolgozott, nagyszerű írása. Tarbay Ede semmiről és mindenről öt oldalban. Janikovszky, akit olvasva rájöttem, hogy még soha nem láttam Janikovszky szöveget Réber nélkül – és így is megáll a lábán, sőt. Pedig ezt a részletet mintha fejből tudnám. Karinthy Ferenc igazi utónyugatos, remekbe szabott sziporkája. Horgas Béla, aki rengetegféle mesét, verset írt, teljesen egyedi színfolt. Itt egy nagyon otthoni, gyerekjátékot leíró mesével szerepel. Csukás és Mirr-murr, akiknek szinte hallani a hangját olvasás közben. Petrolay Margit kedvessége, Boldizsár Ildikó varázslása és végül Lackfi János börleszkhumora.

A sokféle szövegrészletnek köszönhető, hogy rengeteg ötletet meríthetünk, kipróbálhatunk egy-egy művet otthon, felfedezhetünk szerzőket, és aztán, ha még lehet, be is szerezhetjük őket.

Tehát: minden fenntartás ellenére: van kiből válogatni. Hosszú hónapokra elegendő mese rejtőzik ebben a könyvben. Nálunk már neve is van, a hátlapján siető Vackor után ez lett a Mackoros könyv.

Kapcsolódó cikkek