Heti bevetéseim

Gévai Csilla naplója 1.

cimkék: #Gévai Csilla #napló #környezetvédelem

Kedves Napló olvasó!

 

Én Gévai Csilla vagyok, a naplóvezetők közt harmadik a sorban. Január óta érzem úgy, hogy vágtáznak velem a napok. Februárban született meg második gyermekem, Álmos Ezékiel, áprilisban a Nagyon Zöld Könyv című munkám jelent meg, a májusom pedig azzal telik, hogy eleget tegyek az új könyvem bemutatására szolgáló számomra fontos eseményeknek. Ha nem kaptam volna ezt a felkérést a Pagonytól, miszerint jegyezzem le „de őszintén” e négy hét eseményeit, pár hónap és homályba vesznének napjaim apró részletei.

 

No, de milyen kis részletekre gondolsz, Csilla? Például arra, hogy hétfő hajnalban férjem, Menyhárt Tamás festőművész úr arra kelt, hogy „Szívem, az lehet, hogy nem indul be a számítógép? ” Akinek van öreg, hűséges, de már nehezen gondolkodó asztali számítógépe, amin rengeteget dolgozik, az tudhatja, hogy mennyire nem szabadna elhangoznia ennek a mondatnak egy olyan hét első napján, amikor a gazdának szerveznie kellene a Nagyon Zöld Könyv bemutatóját, listákat leadnia hozzá, embereket illene értesítenie, levelekre frappánsan reagálnia. Kedves naplóm, ez aztán a hatásvadász kezdet! Ekkor határoztam el – úgy negyed nyolc lehetett – hogy ebbe akkor most nem gondolok bele, hanem hagyom, hogy úgy történjenek velem a dolgok, mintha mindennek így kellene lennie. Különösen optimista tudok lenni igen kényelmetlen szituációkban. Erről jut eszembe: itt a napló-ciklus elején azért szót ejtenék arról, hogy milyen három óránként felkelni éjjel és szoptatni. Picit kimerítő. Nem maga a szoptatás, hanem a terep kialakítása: kötelező felriadás, nagyobb kisgyermeked óvatos huzigálása kissé jobbra, majd a kisebb, élesen ordító kisdeded beállítása mellmagasságba, a táplálás zavartalanságának ellenőrzése, végül a „rómaiak így eszik a szőlőt évszázadokkal ezelőtt” póz megtartása. Igen, mindez nehéz, mert gyakran megesik, hogy az éjjeli szoptatás alatti csendben még tisztábban látod, hogy ami ezen a héten vár reád, az csaknem megvalósíthatatlan. Ekkor én elmondom az éjszakai imámat.

Általában a hétfőim a legprózaibbak: akkor megyek postára, könyvtárba, védőnőhöz, boltba. Reggelenként mostanában Alenka nyűgösen kel, a karomban kell töltenie öt-tíz percet, míg nekimegy a napnak. Álmoskát reggel megmasszírozom és megtornáztatom, azért reggel, mert akkor biztosan nem felejtődik el. Közben Alenka angol cd-jét hallgatjuk, azért akkor, hogy ne felejtődjön el, mindeközben Tamás leszalad a reggeli rozs kiflinkért és sajt adagunkért, azért reggel, mert reggelizni reggel szoktunk. Alenkának két mese-rohama van egy nap, az első reggel éri el. Ilyenkor ő hozza oda hozzám a mesekönyveit. Az igazi kedvence Marék Veronika: a Laci és az oroszlán című könyve. Nálunk minden mese felkonferálásakor elhangzik az illusztrátor személye is, így a Marék Veronika-könyvek e tekintetben is macera mentesek. További könyv kegyeltek: Ursula Jones-Sarah Gibb: A királykisasszony, akinek nem volt birodalma, illetve Berg Judit-Agócs Írisz: Maszat épít. Őszinte leszek, én mindig megkönnyebbülök, ha a kislányom általam is szeretett könyvet tol az orrom alá. Bevallom, lettem már ingerült amiatt, mert olyan könyvet kellett felolvasnom, amit nem szeretek. Ekkor úgy segítek magamon, hogy a rajzokhoz improvizálok valami szórakoztató történetet, úgy kibírható. E technika hátulütője csak annyi, hogy Alenka nem üdvözli a komoly változtatásokat a történetekben.

Kedden nyolc órát dolgoztunk Orsolya barátnőmmel egy készülő könyv pályázati anyagán. Orsolyának is van egy óvodás korú kislánya, így vendégségnek álcázhattuk a munkalátogatást. Persze három kisgyermekkel a két munkába mélyedni vágyó anyuka dolga nem egyszerű. Azon a délután ez mondat biztosan többször is elhangzott: Alenka, hazamegyünk, ha nem adod vissza Julikának a varázspálcáját! Éjszaka, mikor már csak babalélegzet-szimfóniát hallok, megírom a pályázat szöveges részét a kis laptopomon, e heti megmentőmön.

Szerda reggel észreveszem, hogy elhagytam hatezer forintot. Nekem ez nagy pénz, ennyi kellett a pályázat leadására. Úgy eshetett, hogy tegnap kieshettek a táskámból ezek az értékes papírdarabkák, miközben egy gyorsnyomdából távoztam két kezemben két gyermekkel, és túl hanyagul vágtathattam át a Moszkva téren. Kezdek megtörni: ma le kell adnom a pályázatot, amihez kell: színeset nyomtatnom, postán az anyagot feladnom, sokszorosítanom. De aztán megrázom magam, Tamás vigyáz a gyerekekre, míg én bankba, lebonyolító papírért a Magyar Alkotók Országos Egyesületébe, fénymásoló szalonba, majd egy kávézóba megyek, hogy befejezhessem a pályázat rajzos részét is. Aztán több órányi küzdés után leadom az anyagot. Határozottan meg vagyok elégedve a teljesítményemmel. A főhős hazamegy, szoptat és közben már a további bevetésein jár az esze.

Csütörtökre a lakásunk szétcsúszóban. Mosás-teregetés terén még képben vagyok, de már a ’mindent nagyjából vissza a helyére’ meccset elvesztettem. Én sikálós típus vagyok, szeretem az öblítő illatú huzatokat, a főzés után elmosogatott edényeket, az éjjeli lámpám fényét, ahogyan megcsúszik a felmosott parkettám csíkjain. Na erre az érzésre ezen a héten nem támaszkodhatom. Helyette elmentem két gyermekemmel az anyukámhoz, hogy megkezdjük a veranda tavaszi újraélesztését: lapát, söprű, portalanítás, közben filozofálgatás a kisebb öcsémmel arról, hogy meddig él egy angol szetter.

Péntek. Pár héttel ezelőtt felkértek, hogy legyek a Gyermek-arc pályázat egyik zsűritagja. Igent mondtam, s mivel az esemény majdnem félnapos volt, vittem Álmost is szakértőnek. Néztetek már végig egy ültő helyetekben közel ezer gyermekrajzot? Úgy körülbelül a kétszázadiknál fáradt el a szemem és a szellemem. A zsűri többi tagja nagyon kedves volt, jó volt a hangulat. Aztán este találkoztam Bíró Szabolcs Greenpeace-aktivistával, akivel a vasárnapi könyvbemutatóm részleteit beszéltem meg. Ez egy jó beszélgetés volt, erőt adott, láttam a munkám lényegét.

Szombat. Csak a nap fénypontját említem. Délutáni szundikálás után a családom elment a Roham galériába, hogy megnézhesse Baranyai András kollégám kiállítását. Szeretem a Baranyai Andrást a robot embereivel, az asztronautáival, a labirintusaival együtt. Alenka szereti a Baranyai Andrást a Csoda és Kószájával együtt. Tamás szereti a Baranyai Andrást a merész képregényeivel együtt. Hogy a Baranyai András szeret-e minket? Hát, biztosan.

 

 

 

Vasárnap. A könyvbemutató napja. Már előre bocsánatot kértem a férjemtől az esetleges hisztimeséim miatt. Május 15-én kettőtől a Budapesti Állatkert befogadott a Japánkertjébe, hogy ott tarthassuk meg a Nagyon Zöld Könyv hivatalos könyvbemutatóját. Százötven ember hivatalos az eseményre. Reggel kinéztem az ablakon, és láttam, hogy be van borulva az ég. Én hívő ember vagyok, tudtam, hogy csak járnom kell az aznapi koreográfiát, és minden a helyére kerül.

Felöltöztünk, időben odaértünk, egyszer csak kettő óra lett, s kezdésre odavarázsolódott az állatkert igazgatója, Persányi Miklós is. Álmomban nem hittem volna, hogy ez meg fog történni. Tudod mi volt a legeslegjobb érzés az egészben? Hogy arról beszélhettem, ami az egyik legfontosabb dolog az életemben, azzal, akivel én szerettem volna ezt megbeszélni, azokhoz, akiket nagyon szeretek. Számomra számadás volt ez a nap.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A képen Kerry Ellának dedikálok éppen

Vasárnap éjjel van és zuhog. Arra gondolok, hogy most itt megköszönöm a Kovács Eszternek, hogy hitt bennem és kiadta a Nagyon Zöld Könyvet.

Álmoska lassan beáll a tejtől, becsukja a szemeit és álmában jelentőségteljesen mosolyog egyet.

 

 

 

Kapcsolódó könyvek

Kapcsolódó cikkek