A GYORSASÁGI ILLUSZTRÁTOR - interjúnk Agócs Írisszel

cimkék: #interjú #illusztráció #cica #Berg Judit #Agócs Írisz

Agócs Írisszel, a frissen megjelent Cipelő Cicák és a Klasszikus mesék sorozatban napvilágot látott Jancsi és Juliska illusztrátorával beszélgettünk. Illuszrációit egyebek közt a Minimax magazinban és a weboldalain láthatjuk rendszeresen, nem régiben volt kiállítása a Zölderdő Óvodában. A Pozsonyi út elején, a 32 fokban kellemesen árnyékos Cáfé Vis Majorban két házi limonádé mellett szó esett az íróasztaltól a 100 méteres sprinten keresztül a világmegváltásig sok mindenről. Írisz pontosan olyan megnyerő és sokoldalú az életben, mint a blogjában, pedig ez nem sok bloggerről mondható el. Kivételesen nem biciklivel érkezett, de ez csak annak köszönhető, hogy a rengeteg biciklizéstől már nem bír (bringára sem) ülni.

I. rész

Hogyan készült a Cipelő Cicák?

Mikor megkaptam a szöveget, és végigolvastam, hirtelen nem tudtam, mit rajzoljak hozzá. Már láttam Várnai Zsuzsa egyiptomi macskáit: ezek nem voltak színesek, de nagyon aprólékos díszítéssel voltak ellátva, három, majdhogynem ugyanolyan, szinte kétdimenziós macska - nem olyanok, amiket gyors akvarelltechnikával csakúgy fel lehetett volna skiccelni. Két hétig tartott, amíg megérleltem magamban a cicák alakját. De még utána is sokszor problémát jelentett, hogy hogyan ábrázoljam őket profilból, mozgás közben, annyira nem volt harmadik dimenziójuk. Olyanoknak kellett lenniük, amikkel azonosulni tudtam, hiszen ez egy sorozat lesz, sajátomnak kell éreznem a szereplőket. És persze a gyerekeknek is. Kiírogattam a szövegből, hogy mit emeljek ki rajzban, megrajzoltam az oldalakat. A kötetet a párom szerkesztette, és nagyon jól jött az alapossága, például amikor egy-egy részlet nem stimmelt, teljesen másmilyenre rajzoltam a cicák autóját, mint ahogy a szöveg leírta. Végül kiderült, hogy egy csomó macskám cipelő cica, vagy előzmény, hasonló hengermacska. Kedvencem a buszos jelenet rajza lett, amikor a kapaszkodókon ugrálnak.

Hogyan fogsz neki a rajzolásnak?

Az íróasztalomon van egy 75-ös akvarell tömb, úgy ekkora (kicsit nagyobb, mint A4-es méretet mutat), mellette a digitalizáló pad, előtte a billentyűzetem. Eddig csak egyszer romlott el, pedig folyton belefolyik a vízfesték. Nem bírom megvárni, hogy megszáradjon a rajz, rögtön kiszedem, magam mellé teszem, és csinálom a következőt. Először megrajzolom ceruzával, aztán kifestem. Amit nem tudok gyorsan felrajzolni, azt nem fejezem be, nem javítok, hanem inkább újrarajzolom az egészet, amíg elégedett nem leszek vele. A rajzolást persze hosszabb gondolkodás előzi meg, amíg kitalálom, hogy mit rajzolok meg a szövegből, és hogyan. De ha nagyobb munkahelyem lenne, akkor is ugyanilyen zsúfolt maradna az asztalom szerintem. Egy nap akár 12, 14 órát is dolgozom - ebbe könnyen be lehet záródni, figyelmeztetnem kell magam, hogy mást is csináljak, kimenjek a lakásból. Mivel többnyire élvezem, amit csinálok, ezért nem bírom abbahagyni. Mindig rajzolok, ha van a közelemben valami, ami fog. A jegyzeteimre, a cetlikre, a gyufásdobozra. Sokszor már csak a körülettem lévő rajzolt lényekkel élek, olyankor tudom, hogy ideje kicsit elkapcsolni.

Amikor kimozdulsz, sétálsz, mész a világban, hogyan látod azt magad körül?

Mindig figyelek, nagyon. Megnézem az embereket, ez kicsit az antropológus lényem. Sokszor este is, ha elmegyünk valahova, meg a villamoson. Kitalálok magamban történeteket hozzájuk, hogy merre mennek, mit gondolnak magukban, mit fognak csinálni, miféle emberek. És néha aztán lerajzolom őket. Főleg a gonosz öregembereket és néniket szeretem lerajzolni. A gyerekeket másképp nézem meg. Nem az arcukat, külsejüket, hanem a mozdulataikat, ahogy közelítenek a dolgokhoz. Mindig nyújtózkodnak. Ha csak tehetik, lábujjhegyen állnak. Vagy ahogy húzzák a földön a macijukat, vagy egyebüket.

Nem jártál Képzőművészeti Egyetemre, de részt vettél alapfokú művészeti oktatásban. Később az antropológiát, illetve a néprajzot választottad. Jelen van a művészetedben ennek a hatása?

Persze. A kutató szemlélet, az a legfontosabb. Ha megkérdeznék, hogy elcserélném-e egy képzős múltra, nemet mondanék. Nagyon fontos, hogy tudom, hogyan tudok gyorsan és jól a keresett információhoz jutni. És a megfigyelés, amit az előbb mondtam, nagyon fontos része a munkámnak.
Ugyanaz foglalkoztatott a néprajzozás közben, mint a rajzolásnál: az álom, az elmének a nem tudatos, véletlenszerű darabjai. Ezek jelennek meg az álmainkban, és ezek jelennek meg a mesékben is, meg a rajzolásban is sokszor. Kicsit kikapcsolunk, vagy átkapcsolunk egy másik gondolkodásra. Ugyan eleinte a törzsi kultúra vonzott az antropológiához (no meg hogy a nagypapám is néprajzos volt), de a magyar hiedelemvilág megismerése is nagyon izgalmas volt. Azok a képek, amik Weöres verseiben megjelennek például, plusz értelmet nyertek, hogy megismertem a gondolkodásmódot, amelyben egykor hittek az emberek. Sokáig ki akartam utazni Mexikóba, hogy tanulmányozzak egy törzset, amelynek a kultúrájában nagyon fontosak az álmok. Végül arról kezdtem írni a szakdolgozatomat, hogy hogyan gondolkodnak a sokat álmodó emberek az álmaikról, itt nálunk. De nem sikerült a munka mellett elég anyagot gyűjtenem. Viszont a tapasztalatok hatnak rám.
Addigra már újra visszavedlettem művésszé. Persze végig az egyetem alatt is voltak grafikai munkáim. A rajzolással sosem álltam le. Általános iskola mellett jártam alapfokú művészeti oktatásra, ami nagyon jó volt, elsajátítottam az alapokat, amivel lehetett tovább rajzolni. A gimnázium alatt, kellő önbizalom hiányában tudatosan elkanyarodtam a rajzoló pályától, pedig a családban rengeteg a képzőművész. De pár év múlva kitört belőlem, hogy ezt szeretném, nagyobb idősávban, nem csak mellékesen csinálni. Azonban a különféle műtermekben nem találtam a helyem, mert mindenhol három óra alatt kellett volna egy alakot felvázolni, én pedig képtelen vagyok tizenöt percnél tovább dolgozni egy vázlaton. Úgy éreztem, hogy amit csinálok, az tilos, nem jó, csak a nagymamám és a mamám van elbűvölve tőle. Aztán megtaláltam Szigeti Tamás rajziskoláját, aki megengedte, hogy gyorsan rajzoljak. Akkor elfogadtam, hogy nekem ez a stílusom, ez megy, ez a sprint. Az iskolában is sprintfutó voltam.
Mindent gyorsan csinálok, gyorsan döntök, nem szöszmötölök, de nagyon szeretem a szöszmötölős rajzokat és embereket is. A férjem, akivel közös stúdiónk van, precíz, kidolgozós ember, én pedig tudok kommunikálni, dönteni, véleményezni. A lassúság az életemben kívülről jön. Csak lassú zenéket hallgatok és a leglassabb, legnyújtósabb jógát gyakorlom.

Nem érzed úgy, hogy a gyorsaság miatt nem tudsz fejlődni, hogy mindig ugyanazt rajzolod?

Néha nagyon unom, ahogy rajzolok. Akkor megpróbálok mást csinálni, de ha nagyon rágörcsölök, akkor lesz a leginkább olyan, mint az addigiak. Szeretek és szoktam kísérletezni, de a kész, határidős munkákat inkább a megszokott technikákkal készítem. No meg a megrendelő is szereti, ha ugyanolyat kap: színeset, vidámat. A kékes, barnás festmények nem aratnak náluk nagy sikert. Szeretnék sokkal groteszkebbet rajzolni. Például Mrozeket illusztrálni. De sajnos nem túl elfogadott nálunk a nem cuki látásmód, pedig én agybajt kapok a cukiságtól.

Folytatás itt

Kapcsolódó cikkek