Ironizált gügyögés

2010. október 28.Hanna

cimkék: Hanna blog jó könyv

Gügyögni ciki. Gügyögni muszáj. Mindenki tudja ezt, aki látta már önironikus, gúnyra mindig kapható, mélyen relativista és szkeptikus haverjait átszellemülten vigyorogva pelenkázni. Mindenki tudja, aki, ha másképp nem, akkor otthona magányában, fújt már vicces puszikat kisbabapocakra. Szerencsére ezt már a kognitív pszichológia segítségével is alátámaszthatjuk, ha netán megtámad a szkepszis, mert belénk van programozva, hogy rengeteg mosollyal, magas, nyújtott hangon, túlartikulálva és mindent ismételgetve-becézve beszéljünk a csecsemőhöz, és minden rezdülését kommunikációnak értelmezzük (hogy majd tényleg azzá lehessen). Az Akinek a lába hatos versei ezeket a kommunikáció előtti aktusokat, a szülő és a gyerek hétköznapi rutinját verselik meg, a nyállal, büfiztetéssel, pelenkázással és rokonokkal teli világot, a gondoskodás komolyabb és marginálisabb kihívásait és örömeit.

A kisbaba mélységesen testi tapasztalat egy eléggé szellemközpontú világban, és ráadásul nagyon mást mond a testről, mint amit nap mint hallunk. Amikor még nem sok értelme van a beszédnek, akkor a dallam, a ritmus, a hangzás, az érintések sokfélesége kerül előtérbe – ilyen és erről szól például a Napsoroló, Lábméregető, Puszilgató, a Höcögtetők. Amikor már túl vagyunk a beszéden, a megszokott nyelvünk nem képes kifejezni sem azt, hogy mennyire magával ragadó, sem azt, hogy mennyire kimerítő egy ennyire gyámoltalan dolog, akkor meg kell próbálni ezt a tapasztalatot valahogy mégis integrálni a saját addigi vagány világunkba – mint például a két altatóvers esetében, az Altatóban és az Altató apukáknak címűben. Ez utóbbiben a kapkodás és tanácstalanság ironikus jeleként már több altató verset is megidéz a szöveg, repkednek a rímképletek, míg végső kétségbeesésében Adyra hivatkozik a körkörös érvelés így-írtok-ti-szerű paródiájával. Az egymásra dobált formák, a gügyögő és otthoni-hétköznapi fordulatok és az irodalmi utalások tökéletes keverékként hívják elő a rajzon is látható pizsamás szerencsétlent. (A rajzok Maros Krisztina munkái: ő ezzel a kötettel debütál itthon, kerekfejű kisbabái, az itt-ott benyúló felnőttek és szinte tapintható felületei jól egyensúlyoznak a cuki, a viccces és a groteszk határán. A kisbabát ő is a felnőtt perspektívájából láttatja.)

Varró Dani versei vállaltan egyszerre gyerek- és felnőttversek: nem úgy, ahogy Weöres felnőttversei gyerekversekké váltak, ahogy a Nemes Nagy-féle költők a gyerekirodalomban írták meg a maguk felnőtt irodalmát, hanem felnőttek (kezdő szülők) szemszögéből írott felnőtteknek szóló, cseppet sem univerzális szövegek, számtalan aktuális utalással és kifejezéssel, amelyeket egyébként gyerekeknek is lehet mondogatni. Ezek a versek egy nagyon jól meghatározható réteg életéről szólnak, a ráismerés örömével olvashatjuk őket mi, harmincas, kisgyerekes emberek, akik egy felelősnek gondolt döntés következtében a party timeból hirtelen a kardigánok és kombidresszek birodalmába csöppentünk. A kötet felvállalja a gyerekességet és a rácsodálkozást – a gyermekit és a tudatlant, de nem a gyerekszemet, hanem a gyermeki felelőtlenségben élt tudatlan gyerekfelnőtt rácsodálkozását egy kisbaba (a sajátja!) működésére. Felvállalja a legintimebb otthoni kommunikációt, a reflektálatlan hétköznapok megőrződnek a sokféle irodalmi reflexió közepette is, mert egyenrangúak velük.

Mindezt a Varró-líra összetéveszthetetlen hangján, ami egyszerre részecske és hullámtermészetű, hogy megint Nemes Nagyra utaljak (ahogy ő is teszi a verscímek mellett álló, a komplett verseket ironizáló helyzetmegjelöléssel, mely a költőnő Ezt villamosmegállóban kell mondani, télen című örökbecsű költeményére utal, és ami annyira hozza szintén a mindennapok és a zseniális nyelvi ötlet összefonódását, hogy én hosszú ideig azt hittem, hogy a nagymamám találta ki – csak éppen Varrónál sokszor a szülő megnyugtatására mondogatunk, a szülő tevékenysége és reakciói vannak fókuszban, illetve a szülő és a gyerek interakciói). Részecskéi ennek a lírának a szösz, a szusz, a lehetetlen angol szavak rímhelyzetbe hozása („Kisbabám, te sokszor sírsz / Mit ír erről Dr. Sears?). Varró a mindennapi, teljesen informális és aktuális nyelvet használja, de nem valamiféle nyelvfilozófiai indíttatásból, nem is azért, hogy a versek többféle nyelven beszéljenek, és még sorolhatnánk számos bevett posztmodern értelmezést, hanem csak mert ez a szerző és világának nyelve és a szerző itt vállaltan átlátszik a sorokon. Épp ezért kerül mindez a grübedlikkel és kombidresszekkel együtt teljesen magától értetődő könnyedséggel hagyományos versformákba, metrumokba, és idéz meg formájában, persze ironikusan, ismert verseket (mert az is a költő evidens anyanyelve).

De itt még az irónia is kétfedelű, mert van egyszer az az irodalomtörténeti, kikacsintós, amikor az adott formában korábban ismert szöveg és a jelenlegi stílusa közti feszültség helyezi a művet fénytörésbe, és van az, ami cseppet sem irodalmi, hanem afféle társasági, ami a babás csevegés regiszterét (mind szókincsében, mind témáiban) keveri össze egyfajta belvárosi éjszakai nyelvvel, és ezt pakolja bele a briliánsan szabott verssorokba („Kisbaba, mi a stájsz?/Mi miatt kiabálsz? … Mi a szitu? Na mesélj! / Elalvásra van esély?”), hogy a köztük lévő feszültség létrehozza verseinek utánozhatatlan nyelvi humorát. Annyi költőre mondják Lackfitól Várady Szabolcsig, hogy nyelvbűvész, hogy Varróról kevés ilyet mondani, mert bár kétségtelen, hogy a legképtelenebb rímek és a legviccesebb metrizált mondatok szellemi tulajdonosa, de ennél több és mindenkinél jobb: soha, egy szemernyit sem erőltetett, a leglehetetlenebb bűvészmutatványokat is a fütyörészve sétálgatás egyértelműségével és lazaságával csinálja. („Szerbusz, kisbaba, jó reggelt! / Kipipálva az éjjel, az átbekkelt. // Dörgöld ki szemedből az álmocskát, / meg a csöppnyi csipák minimál-mocskát!”)

Nyilván vannak a kötetnek sikerültebb és kevésbé eltalált darabjai, néha talán a humor ellenére túl sok a gügyögés (de lehet, hogy csak túl rég volt újszülött a kezemben): amikor belekezdtem, akkor nyelnem kellett egy nagyot, hogy továbblépjek és -olvassak, mert az első két (még magzatkorban mondogatandó) vers igazán baba-mama-oldalakat hasogatóan szirupos, úgy látszik, egy gyereknek ki kell bújnia ahhoz, hogy elmossa a szülők rózsaszín (illetve halványkék) gondolatait. Aztán van egy-két olyan, ami éppen csak kissé érdektelenebb, de azért első olvasásra végigneveti és csodálkozza az ember a könyvet, jólesően lubickolva az önfelismerésben, a virtuóz nyelvi játékokban és az utalások kibogozásában, meg abban a jópár maradandóan fontosban.