Karácsony, ollé!

Elfelejtett lények boltja, szerk.: Lovász Andrea, Cerkabella, 2011.

cimkék: #elemzés #jó könyv

Nehéz antológiáról írni: mert az antológiának már a természete is olyan sokszínű, hogy ritkán sikerül igazán egyenletesen kiválóra, vagy, ha már karácsony, magasfényűre minden darab. A Cerkabella antológiája többségében élvezetes szövegeket gyújt egybe, köztük egy-egy igazán katartikus darabbal. Az Elveszett lények boltja tematikus antológia: vannak benne már megjelent darabok, amelyek témába vágtak, és vannak újak, alkalomra készültek. Az alkalmiságnak semmi negatív hozadéka nincs, hiszen számtalan örökbecsű íródott felkérésre, alkalmilag.

A tematikus antológiák nemcsak a válogatás szűkebb volta miatt vannak nehezebb helyzetben, mint a bestofok, hanem azért is, mert nagyon jól kell egymás mellé rakni a szövegeket, hogy a témát kibontsa, sőt, kicsit lebontsa a szövegek egymásutánja, és valami újat építsen mögé-köré.

Erről a sorrendről lehet sokat gondolkozni, mert az antológiában persze az is fontos, hogy milyenek a szövegek maguk, de az is, hogy miképpen állnak egymás mellett. Futó antológia-taxonómiámmal arra jutottam, hogy vannak olyan antológiák, amik középpontsúlyúak: szóval van egy központi, kiemelkedő, legfontosabb szövegük, és a többi valamiképp aköré rendeződik, annak a bölcsességeit, megoldásait szálazza szét. Ilyen kicsit az Autósmesék és Mosonyi Alíz autósmeséi.

Vannak olyanok, amelyek keretes antológiák: az elején és a végén van egy-egy nagyon erős, katartikus szöveg, és köztük a téma variációi. Ilyen ez az antológia is Máté Angi két Volt egyszer egy meséjével és Zalán Tibor ünnepi verseivel az eljén és a végén.

Ebben az esetben azért is különösen fontos a sorrend, mert az antológia koncepciója felteszi, hogy egymás után, napra nap olvassuk fel a meséket. Ahogy a szerkesztő, Lovász Andrea is mondja: „Valódi zsonglőrmutatvány volt a sorrend kialakítása: a szövegek témája, líraisága, bennük a csodás és valószerű aránya, a humor mértéke, prózák és versek ritmusa, mind szempontként szerepelt. És még csak aztán következtek az illusztrációs kritériumok…”

Nos, szerintem ez a mutatvány nagyon is jól sikerült: a szövegek szépen ívelnek át egymásba, felelgetnek. Jók a kötetben a versek, lazítják a sok mesét, elmondják, hogy így is lehet a világról beszélni, és hogy ilyen sokféleképpen is lehet verset írni. Jó, ahogy a kicsit szentimentálisabb szöveget általában egy humorosabb vagy földhözragadtabb követi, hogy azért ne legyen túl édes a mézeskalács-illat. Jó, hogy négyen illusztrálták a meséket, és ezért képileg nagyon egységes (mindig ugyanott helyezkednek el a képek, hasonló technikával készültek), mégis változatos a kötet. Az illusztrációk közül számomra kimagaslik Rófusz Kinga minden képe, amelyek olyan igazi fenséget kölcsönöznek a könyvenk, ami nélkül talán nem is lenne elég karácsonyi, és amelyeket éppen az első és utolsó két szerző, Máté Angi és Zalán Tibor is elér. (Az még idetartozik, hogy ezek a többnyire komoly képek sokszor humoros szöveg mellé társulnak. A képeken csak egy-egy apró részlet jelzi a humort: Holle anyó bohóc orra, a Csizmás Kandúr túlméretezett csizmái – ezért sokszor ellentét feszül a kép és a szöveg hangulata között. Humorban Gyöngyösi Adrienn játékos képei a legerősebbek.) A szövegek hossza már a óvodás hallgatóknak is megfelelő olvasmánnyá teszi a könyvet, de azért itt elsősorban az iskolások, közülük is a kicsit nagyobbacskák vannak megcélozva.

Akkor kanyarodjunk rá a szövegekre! Kicsit biztosan felsorolós leszek, kezdem is inkább egy idézettel, ami nagyon jó kiindulópont, szintén a szerkesztőtől, a kötet céljáról: „Karácsonyi könyvünkkel megtörni szándékozunk a megkövesedett, sablonszerű, esetenként pátosztól remegő, édeskés-bús ünnep-szövegek uralmát, és egy friss, vidám, ám alapvetően a hagyományos értékrendet közvetítő irodalmi hangon szeretnénk szólni az olvasókhoz.”

Valóban azok a szövegek a legjobbak, amelyek nem akarják megtanítani nekünk a szeretetet. És hogy mit érezzünk karácsonykor. Vagy azért, mert ironikusak (Kiss Ottó, Kukorelly Endre, Bátky András, Németh Zoltán), vagy azért, mert egészen másról szólnak (Máté Angi, Zalán Tibor). Amikor azonban arra tesznek kísérletet a szövegek, hogy a karácsonyba-szeretetbe-szépségbe vetett hitet direkt módon, a narratívában explikálva állítsák vissza, akkor rendre porszem csúszik a gépezetbe. Van, amikor egészen pici porszem, például Berg Juditnál, ahol a gyerek kételyeinek a megfogalmazása, az, hogy nincs a kérdésekre válasz, hanem magunknak kell utánajárni (elhinni a válaszokat), nagyon szépen viszi a mesét. Az utolsó mondat azonban kicsit túlságosan is felteszi az idilli karácsonyi i-re a pontot (a legfontosabb kívánság a szívünkbe van írva). De például a címadó Scheer Katalin mesét olvasva kifejezetten csalódott voltam: annyira erős az indítás, annyira sokat, jót remélünk, hogy az angyalföldi postássággal az egész boltbéli társaságot, az elfelejtett lények érzéseit és izgalmas életét rövidre zárni, ripsz-ropsz otthagyni a boltot kevésnek tűnik – ráadásul a karácsonyi angyalság lényegével nem kezdett semmit a szerző, lehetne bárki más is a postás. Ugyanilyen rövidre zárós a Lopotnyik történet Böszörményi Gyulától, ahol teljesen értelmetlen a konfliktusok álmegoldása. Nyulász Péter Kamoros történetének modern betétei pedig egészen furák – én nem tudom értelmezni a Bakony mélyére GPS alapján elautózó, mobiljukkal hóvirágot fotózgató iskolásokat, és hogy ezt pozitívan kéne felfognunk az egyébként kissé összecsapott szöveg szerint. Boldizsár Ildikó szép meséje pedig végül szerintem, nem úgy, mint Tamás Zsuzsa szerint, csak beleesik a közhelyesség csapdájába.

De visszacsatolok kicsit a fenti ironikusokhoz: hát azt igazán nem hittem volna, hogy Pipogya kinn kószál a Lánchíd felett még karácsonykor is: a felnőtt narrátor magányos karácsonya ugyan kicsit kilóg a gyerekmesék közül, és úgy érzem, hogy a Pipogya-könyvek ismerete nélkül nem is értelmezhető, a Pipogya-fanoknak viszont egy kis csemege, karácsonyi különkiadás. Kicsit ugyan mórikálja magát a szöveg, de Pipogya megjelenésével rögtön beindul, és kiderül, hogy ha az embert meghívja saját határozott és jófej szuperegója, akkor még a karácsonytalan karácsonynak is lehet hangulata.

Kukorelly és Németh Zoltán családban marad, de mindketten prózaisággal és a karácsonyi kellékek ironikus megjelenítésével győzik le, a célnak megfelelően, a szirupos hangulatot. Mindkettőjük versében elhangzik a béke: mindkettőjüknél a családi veszekedések szünetében van éppen béke, különösebb fennköltség nélkül - de azért a gyerekek kicsit meghatódnak. Kukorelly Samunadrágjának álnaiv pillantása és összetört mondatai a karácsonyt ugyanúgy darabjaira szedik, mint a nyelvet. Van itt sajátkészítésű ajándék és bejgli és jászol, de nincs összefüggés. Viszont vidám. Akárcsak Németh Zoltán, aki a szaloncukorlopkodás összemberi tapasztalatát emeli versbe.

Az ironikus nyelvi játék helyezi egymás mellé, hangsúlyos rím- és ritmusközösségbe Kiss Ottó versében, a Mikulásos, villamososban a tél kellemetlenebb kellékeit. A villamoson a Mikulás az ellenőr, ez a poén a vers groteszk világképét elég jól visszaadja. Az oldalpár másik verse finom irodalmi utalásokkal (szelid őz, este-teste) hozza kandallóközelbe a téli, szobába zárt meghittséget. Ezek, a helyzetdal, mint romantikus költői forma megidézése, a nyitó versszak szelíd, naiv iróniája emeli el a verset a bölcselkedő karácsonyi giccstől, és teszi igazi gyöngyszemmé.

Meglepő, nagyon jó élmény volt Lackfi János és Podmaniczky Szilárd szövegét egymás után elolvasnom. Lackfi a maga narrátor-központú, ismétlő-ritmikus prózáját írja, benne az egész Lackfi-család és egy macska, amit az angyal hozott Margitnak vissza – hacsak nem a cica szökött be az ablakon. Maga a készülődés, a sejtelmes rejtegetés az, ami meg tud jelenni a halmozó, hangutánzó, mindenkin kedvesen humorizáló mondatok tényleg odaviszik a lapokra a családi a karácsonyt. Ennek ellenpárja Podmaniczky Szilárd keserű szociokarácsonya, aminek a végére valóban belopakodik valamifajta remény: nem arról, hogy majd más lesz, szebb lesz, idillibb lesz, hanem csak az önkéntelen várakozás, a meglepetés, a keresgelés izgalma: azé, hogy valaki talán mégis gondol a főszereplő, egyes szám első személyben beszélő gyerekre. Aki ráadásul meghatóan jó ajándékot ad a szüleinek. Azért tud megható lenni, mert minden porcikája abban a realitásban ül, amit a szöveg belső tudatfolyama felrajzol – a kispályás meccs, a bekiabálás, a ciki nagyszülő, a neurotikus anyuka és a haverkodó apa. És ebből lóg egy picit mégis kifelé, pusztán azáltal, hogy személyes.

Legyen ez a személyes a végszó. Olvassuk a szövegeket, huszonnégy van, meg fogjuk találni a magunk útját bennük.

 

(A cikket Szegedi Katalin és Rófusz Kinga a könyvből származó illusztráció díszítik, sorrendben: a címlap, mely Scheer Katalin művéhez készült, Sz.K., A pézsmatulok, Kamarás István Karácsonyi maradék c. meséjéhez, R. K., A csend, Máté Angi meséjéhez, Sz. K., Holle anyó Kiss Ottó verseihez és A holdpásztor Zalán Tibor verseihez, R. K. A két idézet a meseutcáról származik.)

Kapcsolódó könyvek

Kapcsolódó cikkek