"Kezdődhet a szomszédolás!"

Ellen Potter: Olivia

cimkék: #kritika #jó könyv #Juli blog

Olivia tizenkét éves New York-i kislány. Nem mondható éppen vidámnak az élete: anyukája elhagyta a családot, és a bátyja, akiért rajongott, nem rég halt meg rákban. De még a barátai sem nyújthatnak vigaszt neki, mert kétbalkezes ház-gondnok apukáját minden munkahelyéről kirúgják, ezért Oliviának is folyton lakhelyet és iskolát kell váltania, így nem is csoda, ha nem tud tartós barátságokat kialakítani. Apukája új munkahelye (és egyben otthonuk) egy nagyon különös ház: hamar kiderül, hogy hemzsegnek benne a szellemek, és az is, hogy Oliviának megvan rá a képessége, hogy kapcsolatba lépjen velük.

Tehát egy gyerekeknek szóló kísértethistóriával állunk szemben. Furcsa párosítás. Gondolhatnánk, hogy a miszticizmus a felnőtteknek szóló mese, a gyerekeknek nincs szükségük szellemekre, mert minden csodás dolog valóságos a számukra. De ebben az esetben igenis fontos, hogy szellemekről van szó, és nem tündérekről vagy manókról. Éppen, hogy a szellemek kötik össze a valós és a mesei világot, az élőket és a holtakat, és a szellemekben való hit pedig a gyerekeket és a felnőtteket. Ebben a könyvben a világok találkozásán van a hangsúly, nem pedig azon, hogy a fantázia vagy egy csoda el tud ragadni minket a valóságból, és átmenekíteni valamilyen jobb világba. Itt mind a két világ értékes, Olivia többször is konstatálja, hogy nagyon jó tud lenni, ha valami tényleg van (mint például az apukája), de a szellemvilág tud vigaszt nyújtani az olyan nehezen feldolgozható esetekben, mint a bátyja elvesztése. Így a halál többé nem rémisztő, mert nem a megsemmisülést jelenti. Ha valakit egyszer nagyon szerettünk, az soha nem fog véglegesen eltűnni az életünkből. De azért is okos ez a mese, mert hiába a misztikus történet, a halottaknak nem a testi megjelenésén van a hangsúly, nem a velük való hallható beszélgetésen, hanem a gondolatokon, emlékeken, azon, hogy bennünk élnek a halottaink, és éppen ezért nem fogjuk őket soha elveszíteni.

És ahogyan világok találkozása konstruálja a történetet, úgy lesz központi szerepe a kommunikációnak is: Oliviának oda kell eljutnia, hogy habár megvan a különleges képessége a szellemek látására, de a bátyjával úgy kell kapcsolatba lépnie, hogy nem látja, hogy csak a gondolataiban hallja őt, és sokkal inkább csak érzi, mintsem érzékeli.

De a történet fontos és szép gondolati tartalma dacára is tud könnyed, szórakoztató és kifejezetten izgalmas lenni. Nem akarom azt a látszatot kelteni, hogy busongó, keserű, halálos elmélkedésről lenne szó. Olivia sok érdekes lakásban jár: az üveglakásban, az őserdő-lakásban, a sokgyerekes Biffmeyer-lakásban, ahol tyúkok kapirgálnak a nappaliban, és olyan nincs, hogy ne történne valami. Szép meséket hall Christiana Lilli hercegkisasszonyról és a csodálatos énekű Deliláról. Izgalmas akciókban vesz részt: erkélyről menekülés, sötétben bújkálás, üldöztetés, megmentés. Egy egyszerű társasház is nagyon sok csodát rejthet, csak észre kell őket venni, és sokszor, aki nagy bajban van, az lesz fogékonyabb a csodás dolgokra.

Ha azt nézzük, hogy a bátyjával való kapcsolatba lépés volt a cél, akkor teljes a történet, és megnyugtató a lezárás. De a kapcsolat kialakítása újabb kalandokat sejtet, a holtak és az élők világa csak ezután fog igazán hatni egymásra Olivia hétköznapjaiban: még csak a telefont vette fel, de a beszélgetés csak ezután kezdődik. Arról nem is beszélve, hogy a gonosz Clive mester, a száműzött hercegkisasszony, a gyíkokká változott emberek, a bolyongó szellemfiú továbbra is ott élnek a házban. Kezdődhet a szomszédolás!

Kapcsolódó könyvek

Kapcsolódó cikkek