Ki az a Suzanne Collins?

A kiválasztott

cimkék: #kritika #ismertető

A gyanakvás ritkán tesz jót az olvasmányélménynek. Collins trilógiájának az első része, Az éhezők viadala nagyon tetszett, ennek hangot is adtam a Pagony oldalán. A második rész már kiábrándító volt, de azzal bíztattam magam, hogy a második részek mindig a leggyengébbek. És nagyon vártam a harmadik, befejező részt, A kiválasztottat. Ha ez a rész rossz lesz, akkor egy amatőr egyszei nagy dobásáról van szó, egy értékes véletlenről. De ha jó a harmadik, akkor megjegyzem Suzanne Collins nevét.

Tehát gyanakvással kezdtem neki az olvasásnak, sejtettem, hogy inkább rossz lesz, de kicsit reménykedtem azért, hogy mégsem. És nagyon furcsa dolog történt velem, olyan, amilyen még tényleg sosem, de elmondom sorjában.

Az első tíz oldal után ugyanis világossá vált a számomra, hogy túlzottak voltak a reményeim, ez is csak egy ugyanolyan érzelgős, szájbarágós tini-bestseller, mint a Twilight. Katniss, a főszereplő ezúttal elvállalja, hogy ő lesz a Kapitólium elleni lázadás reklámarca, a Fecsegőposzáta: a bátor, érzelmes, fiatal lány, aki kivezeti országát a diktatúrából. A regény erről a lázadásról szól, a végső leszámolásról.

De már Katniss szenvelgését is hiteltelennek tartottam, ahogy azon töpreng, elvállalja-e a forradalom vezetését, és az meg végképp nem tetszett, ahogyan ráébred feladatára. Elnagyolt személyiségábrázolás, nagy szavakkal igyekszik pótolni a szerző az első részben még olyan finoman kibukkanó lelki, morális dilemmákat. És ugyanez áll a szerelmi vívódásra, ugyanis Katniss az első résztől fogva két fiú között őrlődik, de a döntésképtelensége ebben a részben már teljesen ellaposodik, leginkább affektálásnak tűnik. De a legrosszabb mégis az volt, hogy a háborús akciójelenetek unalmasak és követhetetlenek voltak. Szóval rendesen szenvedtem olvasás közben, tényleg ott tartottam, hogy hagyom a fenébe az egészet. De szerencsére nem hagytam.

Pontosan a 300. oldalon tartok, mikor egy olyan fordulópont következik a cselekményben, amire egyáltalán nem számítottam (pedig akkor már azt hittem, úgy el tudom mesélni a sztorit, hogy nem is olvasom végig a könyvet). Történik valami olyasmi, ami teljességgel idegen a könyv stílusától, ami felborítja a világképét, ami megzakkantja a szereplőket. Történik valami, amire persze lehet számítani, de amiről nem gondoltam, hogy meg meri lépni az írónő. És amitől az utolsó 35 oldal igazán ütős lesz, igazán elgondolkodtató, amitől a nagy szavak végre megtelnek tartalommal, amitől a sallangok a helyükre kerülnek.

Én ezt tényleg nem értem. Nem értem, miért nem tudta ezt az ötletességet, ezt a merészséget hozni az első 300 oldalon, és nem értem, hogy egyetlen esemény hogy tudja megváltoztatni az egész könyv befejezését, de úgy, hogy nem csak a történet, de a stílus is a helyére kerül. Őszintén nagyon tetszett a regény vége, és őszintén nagyon nem tetszett az eleje. Kedvem lenne mindenkinek azt mondani, rögtön lapozzanak a 300. oldalra, de attól félek, akkor nem üt annyira, ha nem szenvedtük magunkat végig az elején. Tapasztalatnak viszont mindenképpen érdekes volt ez az elképesztő ambivalencia. Mostmár tényleg föl van adva a lecke: Megjegyezzem-e Suzanne Collins nevét?

Kapcsolódó könyvek

Kapcsolódó cikkek