Kibolyhosító pillantás

Lackfi János: Átváltozós mesék, Cartaphilus kiadó

cimkék: #jó könyv #Hanna blog #Lackfi János

Ha Lackfi János előző könyvét, a Domboninneni meséket a nagyóvodásoknak, kisiskolásoknak ajánlottuk, akkor ez a mostani mesegyűjtemény a nagyobb, elmélyülten olvasó iskolások mesekönyve, melyben a kalandok kicsit háttérbe szorulnak a válaszkeresés, a hétköznapokat kibolyhosító szemlélődés és látás, a megfogalmazás kalandjai mögött. Minden tárgy életre kel, az egész világ beszél, csacsog, harsog, mozgásba lendül.

Átváltozós mesék – a cím és a hangütés fogja össze az elmúlt években összegyűlt, összeválogatott meséket, melyek mind terjedelmükben, mind szereplőikben, áttételességükben, kidolgozottságukban nagyon különbözőek. Azonban mindben közös, hogy a nyelv és a képzelet lebirkózza a világot, és létrehoz egy, a valósággal egyenértékű, humorral és szabadsággal teli, fiktív konstrukciót, amelyben azonban nagyon is valóságos megoldást találunk húsbavágó – hogy ne mondjam, egzisztenciális – kérdésekre.

A kötet címadó darabja egyfelől ars poetica: Borka egy teljesen hétköznapi utcán jár, és néz, megfigyel, befogad, és magában mindenből történetet, képet, gondolatot farag, kibolyhosít, felhőbodorító. Másfelől reflexió lenne a szegénységre (és ilyentképp egy nagyobb mesepályázat nyertes szövege is), és szerintem ezen a ponton a szöveg kudarc: nem reflektál sem az anya értelmiségi, lelkifurdalásos, segíteni képtelen szorongására, sem a gyerek tudatlanságára és az empátia hiányára. (Még olyan szinten sem, ahogy az én 2-4 éves gyerekeim reflektálnak, hiszen valóban mindennapi  és felkavaró, érthetetlen látvány számukra, hogy a bácsik a padon, földön alszanak, miközben nekünk 3 szobánk van…)

Ugyanez volt a benyomásom a másik, hasonló „toleranciamese” esetében, a Bándi Bandi becsobbannál: míg a nyelvi megvalósulás, a hétköznapi tennivalók leírása egy mozgásában korlátozott szemszögéből bravúrosan meg vannak oldva, a szöveg félrecsúszik ott, ahol a külső szemlélőt bevonja magába, és nem tud mit kezdeni a két világ találkozásában. Végül is átlendül a szöveg azon a problémán, hogy hogyan ismerik meg zanzásítva Bandi sorsát (ami olyan cirkuszi bemutatós, ahogy maga az elbeszélő is írja, viszont épp ezért kínos), majd emelkedett, amolyan Kövér Lajosos vége lesz: a nagymarkú munkások segítenek Bándi Bandi álmát megvalósítani.

A kötet meséi közt voltak olyanok is, amelyek felnőttmesék: nem azért, mert egy gyerek számára nem élvezetesek, hanem mert a felnőtt olvasót is elvezetik egy mélyebb egzisztenciális tapasztalathoz, illetve más perspektívából mutatják meg a családot, a családi kapcsolatokat (mert sok olyan darab von a kötetben, amely egy család, szerelem megcsúszását járja körbe, és a képzelet, a mese, és sok fáradozás segítségével újra élhetővé teszi az életet.) Ilyen a második történet, Ágnes és az átváltozók, és a Tükörmese is. Az előbbiben a kisgyerek mindent élettel telítő perspektívájából látjuk egy egyszerű felkelés aktusát, mint valódi kalandregényt. Csupa csapongás a történet, ahogy a pillantás ide-odavillan a szobában, ahogy egy kisgyerek cikázik és csapong, míg eljut a reggeliig.

A Tükörmese a szerelem képességének megszerzése, annak, hogy hiába fürösztöd önmagadban, csak másban moshatod meg arcodat. A keretmese a nyomorból való megváltással indul, de bizonytalanságban hagy afelől, hogy vajon a nyomor a boldogság bizonytalanságára utaló, lehetséges végállapot, vagy kezdet, amiből ki lehet lépni, ha egy ártatlan lény (gyerek) szánalma megváltja a nyomorgót (jobb lenne, ha a szánalom helyett a befogadás váltana meg, mint a népmesékben, de hát nem lehet mindent akarni). A mese magja két szálon fut: az öregemberből lett kisfiúnak és az öregasszonyból lett kislánynak is ki kell állnia a népmesei, szimbolikus három próbát, amelyek során elsajátítják azokat a képességeket, amelyek a szeretethez kellenek, hogy felnőjjenek: a tükörben saját felnőtt énjük néz vissza rájuk, majd a másik arcába és a gyerekeikébe fordul arcuk, mint az önmegismerés betetőzése. Lackfi János a mesét legnagyobb gyerekének ajánlja.

Még egy történetet kiemelek a kötet egészéből: a Füstmesét. Ahogy a régi fészer elmeséli az öregedés folyamatát és vágyik a jó halálra, az egyszerre szimbolikus-emelkedett reflexió a témára, és egyszerre őszinte vallomás, szembenézés az idő múlásával. Minden apró részlet, ahogy elég a tűzben a deszka, kilépe a füst a kéményen, a hideg, halott világ életrekeltése, a halál ellenében dolgozik, és mégsem tagadja a halált, hanem bevonja az élet mozgásába, a füst minden darabja visszakerül az élet körforgásába.

Molnár Jacqueline és Lackfi János neve úgy forrt össze, mint Réberé és Lázár Erviné. Az illusztrátor érzi a szövegeket, rajzai mindig felismerhetők: festett újságból összeállított mélyszínű kollázsok, amelyeken a tekintet, a szem épp olyan fontos, mint ebben a szövegben. Most a szöveghez illően statikusabbak a képek, egy-egy életre kelt állat, tárgy van a középpontban. Nagyon sok a kék, a szürke, mintha mindig kicsit álmodnánk.

Kiemeltem pár mesét, talán a kedvenceimet, amelyek engem leginkább megérintettek. De az egész kötet során, rengeteg ponton érezzük, ahogy visznek magukkal a mondatok, az ötleteket sziporkázó, mindent átlényegítő nyelv és tekintet. Mégis sokszor fáradtam el olvasás közben, mert nagyon sokszor sok az ötlet. Az volt az érzésem, hogy nehéz lehet ilyen tehetségesnek lenni, mert sokszor olyan dolgoktól kellene megválni, amelyek nem rosszabbak, mint a maradók, csak együtt egyszerűen túlterhelik a szövegeket, túhangsúlyoznak bizonyos elbeszélői fogásokat, és ezért egyszerre tűnik egy-egy szöveg befejezetlennek és mégis itt-ott túlírtnak. Bennem, ennek ellenére, ezek a mesék is, akárcsak a Domboninneni mesék és a Kövér Lajosok, egyfajta kövérlajosi derűt és bölcsességet hagynak, és a kedvenceimet újraolvasva, újra átérzem őket, újabb és újabb nyelvi élvezeteket fedezek fel bennük, újra mosolygok.

Kapcsolódó cikkek