Kis kamaszhatározó

Leiner Laura: A Szent Johanna gimi

cimkék: #jó könyv #Juli blog

A Szent Johanna gimiben az a jó, hogy kitűz maga elé egy célt, és azt következetesen végig tudja vinni. Bevállalja, hogy szuper aktuális tiniregény akar lenni valóban hétköznapi tini-eseményekkel, és végig meg is marad annak. Nem vetíti ki a történetét általános társadalmi igazságokra, nem csempész bele semmilyen sorsdöntő, felforgató kalandot, semmilyen földöntúli, csodás eseményt, semmilyen tanító szándékot. Nem azt mondja a mai gimiseknek, hogy látszólag olyan vagy, mint a többiek, de valójában sokkal egyedibb, hanem inkább csak annyit, hogy olyan vagy, amilyen vagy, lehet, hogy ebben semmi egyedülálló nincs, de mégis érdekes, mert te vagy az.

A Szent Johanna tényleg a gimis hétköznapokról szól: mikor lesz dolgozat, hogyan feleltetett a tanár, ki kimellé ül a teremben, kinek ki tetszik a suliból, és ezt ki hogyan fejezi ki, mi szól az iskolarádióban, mivel dekorálod a szekrényedet, hogyan illeszkedsz be egy közösségbe, mit eszel otthon vacsorára, hány pattanásod van, kivel mennyit csetelsz délután. És szinte hihetetlen, de mégsem unalmas. Ez valószínűleg annak a lendületes, tiszta stílusnak köszönhető, amiben Leiner Laura fogalmaz. Olyan az egész regény, mintha tényleg lenne egy Reni nevű 14 éves gyerekem, ismerősöm, barátom, akivel mondjuk minden nap találkozom, és aki tud válaszolni arra a kérdésre, hogy “na mi volt a suliban?”.

Aki beavat a bizalmába azzal, hogy nem szégyelli elmondani a keddi nap eseményeit, amiben a kiszemelt srác kölcsönkérte a tollát; hogy iszonyatos dilemmával küzd, mert nem tudja, két meghívás közül melyiket részesítse előnyben. Én bevallom, hogy már kezdtem elfelejteni ezeket a kamaszélményeket, illetve hajlamos vagyok degradálni őket. Azt megfogadtam, hogy nem fogom elfelejteni, milyen harcok dúltak az oviban, hogy milyen mondani és milyen hallani azt a mondatot, hogy “nem vagyok a barátod”. De a kamaszokra valahogy eddig úgy gondoltam, hogy ők már majdnem olyanok, mint én, akkor meg miért nem lehet normális dolgokkal foglalkozni?! Kit érdekel, hogy ki menő és ki ciki, hogy ki milyen ruhát hord és hányas matekból?

Most, ahogy olvastam ezt a regényt, megint előjöttek a gimis élményeim, és újra átéltem a fontosságukat. És azt hiszem, ez részben tényleg annak köszönhető, hogy semmilyen nagyívű történet nem terelte el a figyelmemet, a hétköznapokról, és csak arról szól a könyv. Persze nem hibátlan alkotás: egy-két szereplő a hiteltelenségig túlrajzolt (a buta lány nem hallott még a skótszoknyáról, a stréber lány kiborul, ha elmarad egy óra). Néhány alapvetően jó ötletet meg annyiszor ismételget a szerző, hogy dögunalmassá válik a végére (ilyen például az, hogy Reni szülei úgy akarják őt átsegíteni a kamaszkor nehézségein, hogy mindenféle pszichológiai szakkönyvet megvesznek, és ezek alapján hoznak elég nevetséges döntéseket). Ami még gondolkodóba ejtett, az a könyv aktualitása. Annyira mai (Johnny Depp, Offspring, iPhone, msn, a szleng nyelvezetről nem is beszélve), hogy elképzelhetőnek tartom, hogy már akár öt év múlva elavultnak fog tűnni, lévén, hogy azért a mondanivalója finoman szólva nem örökérvényű. De végül arra jutottam, hogy nem is kell, hogy öt év múlva olvassa bárki is ezt a könyvet. Most akar szólni a mai tinikhez, ez elég is. Majd öt év múlva lesz másik...

Kapcsolódó cikkek