Kis sikerek hete

Berg Judit második heti naplója

cimkék: #Berg Judit #Bartos Erika #színház #kiállítás #napló

„Azért választottam ezt a címet, mert átütő, kirobbanó nagy sikerekről nem tudok beszámolni. De hazudnék, ha azt mondanám, hogy negatív a mérleg. Határozottan a pozitív tartományban időz a kijelző. Igaz, az új Ruminit például nem fejeztem be, bármennyire is szerettem volna. De azért haladtam vele, már csak egyetlen fejezet hiányzik, az utolsó!” - Berg Judit eheti naplóbejegyzését olvashatod egy gyúrói író-olvasó találkozóról, egy érdekes kiállításról és egy zártkörű szobaszínházi előadásról.

Egyértelműen sikeres eseményként könyveltem el viszont a keddi író-olvasó találkozót Gyúrón, a falu iskolájában. Nem is biztos, hogy az író-olvasó találkozó a legmegfelelőbb kifejezés, lehet, hogy inkább az „író-reménybeli olvasó találkozó”címkét kéne adnom neki. Mert ebbe a barátságos kis falusi iskolába, ahová összesen ötvenvalahány tanuló jár, nem a gyerekek által jól ismert könyveim miatt hívtak. A többség sosem hallott még rólam, itt a legfőbb feladatom az volt, hogy minél többeknek kedvet csináljak az olvasáshoz.

Ha nagyon eltérő korú gyerekekből áll a hallgatóság, mindig nehéz helyzetben van az előadó. Egészen másfajta történetekkel és beszélgetéssel lehet sikert aratni az elsősöknél mint a hatodikosoknál. Az ilyen, vegyes életkorú társaságnál többnyire „fel kell kötnöm a gatyát” ahhoz, hogy mindenkinek lekössem a figyelmét, és igazi élményt tudjak adni. De Gyúrón igazán jól éreztem magam! A gyerekek nagy kíváncsisággal és érdeklődéssel figyeltek, amikor Ruminiről és a Cipelő cicákról meséltem, volt kedvük és bátorságuk kérdezni, és a végén úgy láttam: néhányan kedvet kaptak, hogy a beszélgetés után kikölcsönözzék a könyveket a könyvtárból.



Azért is szeretem ezeket a találkozókat, mert nagy élmény azt látni, hogy a gyerekek számára kézzelfoghatóvá válik az irodalom. Egész mást jelent úgy olvasni egy könyvet, hogy előtte vagy utána leülhetnek a szerzőjével beszélgetni, láthatják őt hús-vér, emberi mivoltában, hallhatják a hangját, a poénjait. Beláthatnak a történet sokszor rejtett zugaiba, és legfőképpen pedig továbbszőhetik, kitágíthatják a mese megismert világát. Eddigi legnagyobb sikerem, azt hiszem, abban az osztályban arattam, ahol szembesítettek egy ügyetlen technikai megoldásommal. A gyerekeknek volt egy nálamnál sokkal frappánsabb ötletük Ruminiék egyik kalandjának befejezésére. Azt kérdezték, miért nem ezt választottam én is. Beismertem, hogy nekem nem jutott eszembe az egyébként nagyon is kézenfekvő trükk. A gyerekek egészen kipirultak a felismeréstől, hogy ez az irodalom működési mechanizmusa: egymásra épülnek a gondolatok, az író pedig formába önti őket. És ha más gondolatok ékelődnek a történetbe, másképpen alakulhat egy regény. Ilyen egyszerű.

Eheti második kis sikerem (na jó, félsikerem) egy kiállításhoz kapcsolódik.

Tudni kell hozzá, hogy én általában a lemaradók táborába tartozom. A legtöbb kulturális eseményről, fesztiválról, kiállításról le szoktam csúszni, többnyire csak a kedvcsinálókat és a kritikákat olvasom, ez alól csak a könyves alkalmak jelentenek kivételt, azokon többnyire időben és személyesen részt veszek. Most is hiába Bábu Fesztivál, Tavaszi Fesztivál és rengeteg egyéb program – mire észbe kapok és megpróbálok jegyet szerezni, már többnyire reménytelen bejutni az áhított helyekre. Sokszor megfogadtam már, hogy jobban odafigyelek, időben kapcsolok, veszem a fáradságot, mert gyakran ennyin múlik csupán a siker. (Persze, mentségemre szóljon: négy, nem túl nagy gyerek mellett nem könnyű odafigyelni, időben kapcsolni, mindenkinek megfelelő programot találni, jegyet szerezni, aztán a kiszemelt eseményen meg is jelenni, miközben valaki biztos pont addigra betegszik le, satöbbi, satöbbi…)

Mindenesetre januárban újra megfogadtam, hogy idén ügyesebb leszek. Ez részben sikerült is: Liluval, a nagylányommal nemrég színházban jártunk kettesben, a barátnőm jóvoltából a két középső lányom az Operában látta a Pomádé királyt, és április elejére sikerült bábszínház jegyeket szereznem Vilmosnak, Borinak és Dalmának. (Erről a jövő heti naplóbejegyzésben mesélek majd.) De most egy kiállítás kapcsán léptem akcióba.

A múlt héten nyílt Bartos Erika „Meseépítészet” című kiállítása a Fuga Építészeti Központban. Erikától kaptam meghívót is a megnyitóra. Hamar kiderült, hogy nem tudok elmenni, se a gyerekekkel, se nélkülük, rengeteg minden sűrűsödött aznap délutánra. De elhatároztam, hogy ezúttal nem hagyom annyiban. Már másnap úgy alakítottam a dolgom, hogy betérhessek a Petőfi Sándor utcában a Fugába. Ezúttal nem fogok lemaradni!

Olyannyira nem maradtam le, hogy amikor az információs pultnál közöltem, hogy Bartos Erika kiállítását jöttem megnézni, elkerekedett a hölgy szeme.
- De hiszen azt csak ma este fogják megnyitni!
Puff neki. A nagy igyekezetben összekevertem a napokat! De a Fugában nagyon rendesek voltak. Felajánlották, hogy lemehetek a kiállítótérbe nézelődni, ha nem bánom, hogy nincs még minden kép a helyén. Nem bántam. És ezt a döntésemet nem is bántam meg. Ráadásul így én voltam az első látogató. Vagy a nulladik. Esetleg a mínusz egyedik, attól függ, honnan nézzük.

Régóta nagyon tetszenek nekem Erika épületrajzai. Szeretem, ahogy a legcifrább épületen is megtalálja a fogást: egyértelműen felismerhető, precíz, pontos, építészhez méltó az ábrázolás, miközben mégis átkerül az egész egy másik dimenzióba, mesébe illők a színek, a díszítőelemek, a képek hangulata. A valós épületek megőrzik minden fontos vonásukat, de mégis tökéletes mesehelyszínné szelídülnek.

A kiállítás nem nagy, de felvonul benne Erika teljes eszköztára: az Anna, Peti és Gergő sorozatból ismert számítógépes épületrajzok mellett helyt kaptak a Bogyó és Babóca filmhez készült látványképek, az új pécsi mesekönyv nagyszerű rajzai és a Hanna utazásainak akvarell festményei. Bevallom, nekem ez utóbbiak szerezték a legnagyobb élményt. Nincs az a könyv, ami visszaadná az akvarell hangulatát. Erika festményei élőben varázslatosan szépek!

Erről persze eszembe jutott, mennyire lenyűgözte a gyerekeimet is, amikor Szegedi Katalin Királylány születik-képeit láttuk élőben, vagy milyen hatása volt Gévai Csilla festményeinek szemtől szemben a falon! Újra megfogadtam: gyakrabban fogunk kiállításra járni. Olyan meghatározó élmény tud lenni gyereknek-felnőttnek egyaránt, legyen szó akár kortárs, akár klasszikus művész alkotásairól, hogy kár elügyetlenkedni valami mással az időt. És ezt a fogadalmamat nyugodtan számon kérhetik majd rajtam. Ezentúl tényleg résen leszek!

A hétvége zárásaként egy kiváló szobaszínházi produkciót tekinthettünk meg Tamással. Bori és Dalma tavaly indiánnak öltözött a farsangon, és a jelmezvarró lendületet kihasználva rögtön öt rend indiánruhát varrtam, hogy az unokatesókkal együtt is lehessen indiánosdit játszani. (Nem kell túlzottan bonyolult szabásmintára gondolni, egyszerű, rojtos köpenyek készültek teljesen amatőr stílusban.) A tavalyi jelmezek azóta sokszor váltak kulcsszereplővé a nagy játszások alkalmával, most azonban igazi színházi jelmezzé nemesültek.



Négy gyerekem több órára félrevonult, a nappaliban indiánsátor épült a tanyán élő barátnőmtől kapott kecske és birkabőrökből, burjánzó őserdő nőtt a télikert fikuszaiból, Tamás biciklilámpája az én bordó kendőmmel kombinálva tábortüzet alkotott, sőt az előadás során előkerült a nagymama nálunk felejtett piros szemüvegtokja is. Ezt egy egyenes botra, akarom mondani nyársra tűzték rá, és a tűz fölött forgatva megsütötték. Az előadás címe „Indiánná válás” volt, és a társulat becsületére legyen mondva, hogy órákon át próbálták. Vilmos a szürke farkas szerepét kapta, aki éjjel az indiánokra támad, de a színpadra lépve bömbölni kezdett, hogy ő inkább róka akar lenni. Az indiánok ebbe nagyvonalúan beleegyeztek, majd fáklyáikkal (narancssárga krepp-papír csíkokkal ékesített faágak) elűzték a bőszen hadonászó rókát.

Ha még azt is elmondom, hogy autentikus indiánzene aláfestése volt a produkciónak (az asztal alá helyezett laptopra letöltöttek egy indián dalt a youtube-ról, és ezt kapcsolgatták ki-be szükség szerint), azt hiszem, mindenki át fogja érezni, hogy ezt a bemutatót éreztem a hét legátütőbb sikerének. Nem is értettem, hogy Tamás miért esett kétségbe, amikor a lelkes társulat a sikerre való tekintettel rögtön még egy előadást akart tartani.

Kapcsolódó könyvek

Kapcsolódó cikkek