Kispipi, Sün és társaik

Vlagyimir Szutyejev: Vidám mesék - Móra, 2011 Mihail Pljackovszkij: A sün, akit meg lehetett simogatni - Móra, 2012

cimkék: #jó könyv

A Vidám mesékből tanultam olvasni, erre világosan emlékszem. Kispipi és Kisréce vagy a Gomba alatt történetei mindig kellemes nosztalgiával töltenek el. Aztán kölcsönkaptam egy barátnőmtől a Sün, akit meg lehetett simogatni című másik orosz klasszikust, és faltam az oldalakat. Ma már kicsit másképp látom a meséket, mert felnőttem és már nekem kell gondoskodnom arról, hogy milyen olvasnivalót adjak a gyerekeim kezébe.

No, lássuk csak, miért maradt meg örök kedvencnek a Vidám mesék című kötet, és esetleg miért halványult a másik kissé el mellette? A mi gyerekkönyvespolcunkon fele annyi könyv nem kapott helyett, mint az én gyerekeimén. Ez köszönhető volt nyilván annak is, hogy a 80-as években még nem lehetett bármit megkapni, és ezért az "átlagcsaládok", mint a miénk kevésbé szerezhették be a nyugatról származó olvasnivaló csemegéket. Én ezt nem bántam, boldogan olvastam Pöttyös Pannit, Rémusz bácsit és társaikat, a hiányt nem éreztem. És bevallom töredelmesen a hazai és orosz klasszikusok nálunk az én gyerekeim könyvespolcán is ott díszelegnek. Egyrészt a már korábban említett nosztalgia miatt, másrészt mert a gyerekeket függetlenül a körülöttük aktuálisan tomboló világtól mindig megragadják ezek a történetek.

A Vidám mesék felépítése kifejezetten kedvez a többgyerekes anyáknak, mert míg a kicsinek lehet olvasgatni az első néhány mesét, A három kiscicát, A gomba alattot, addig a nagy már alig várja, hogy az Okoska botocskát, vagy a Miaut hallgathassa. Szutyejev meséiben az az egyszerű és nagyszerű, hogy könnyű megszerettetni a gyerekekkel: szépen kidolgozott rajzok, egyszerű történetek, semmi cifrázás. A kötetből a kedvencem A szeszélyes kiscica: egy aprócska kiscica, akinek nem elég a ház a kerttel, a kerítéssel, halas tóval, baromfival az udvaron...nem neki még kell valami. És természetesen meg is kapja, csak nem úgy, ahogy ő szeretné. Egyetlen mesével nem tudtam sem gyerekkoromban, sem most megbarátkozni: a Micsoda madár ez? című mese a mai napig félelmet kelt bennem: bizarr a nagyravágyó liba története, ahogy csetlik-botlik a hosszú lábakon, meg az óriás pelikáncsőrrel. A tanulság pedig csak elborzasztásra jó. Brrr. Összességében ennek a könyvnek minden gyerek polcán ott a helye, hiszen máig megállja a helyét a mesekönyvpiacon.

A sün, akit meg lehetett simogatni már sokkal inkább kettős érzéseket vált ki belőlem. Gyerekkoromban rajongásig szerettem, minden mesét többször olvastam, de a kedvencem a kötet címadó története lett. Nem akar mindenáron tanítani, mégis megható. A szövegek itt is egyszerűek, érthetőek, már 4 éves kortól vígan olvasható-hallgatható. A mesék rövidek, így nem kell azzal bajlódni, hogy jaj, már megint felpattant a gyerek a mese közepén. Az illusztráció visszaköszön a Vidám mese lapjairól, ugyanazok a kedves vagy épp ellenszenves figurák, csak kicsit másképp. Ezt a részét kifejezetten szeretem. Viszont, ami kisgyerekként nem tűnt fel, most viszont szinte kiabál a sorok közül, hogy tanítson, neveljen, irányt mutasson - ne legyünk irigyek, viszont legyünk tiszták, ne legyünk bőgőmasinák, mert akkor nem lesznek barátaink, viszont tegyünk meg mindent az anyukánk kedvéért, különben baj lesz. Szerintem a gyerekek és a szüleik is szeretni fogják az újabb, kisebb formában kiadott kötetet.

 

 

Kapcsolódó könyvek

Kapcsolódó cikkek