Kitekintő - Ha Neil Gaiman ijesztget

Intelligens ijesztgetés, Coraline és a többiek

cimkék: #jó könyv #kitekintő #Eszter blog

Gaiman rémtörténetein nem csak a szülők, de a kritikusok is előszeretettel vitáznak. A kérdés természetesen az, hogy való-e gyermekkézbe az olyan mesekönyvnek álcázott horror, amiben gombszemű banyák és véreskezű gyilkosok áhítoznak az ártatlan gyermeklelkekre. A kérdést a végén mégis mindig a gyerekek maguk döntik el. Aki nem bírja a rémmeséket, annak a Harry Potter második kötete is ki fog fordulni a kezéből. Aki viszont szeretne egy kicsit borzongani, az még a felnőttek könyvespolcáról is képes kitúrni a tiltott irodalmat.

Vigasztalhatja viszont az aggódó szülőket a tudat, hogy ha Gaiman-könyvről van szó, akkor a gyermek legalább szofisztikált horrort kap, a történetek pedig sokkal tovább mutatnak az öncélú riogatásnál. Neil Gaiman ugyan nem kíméli az idegeket, de kellőképpen intelligensen ijesztget. Teszi ezt legalábbis a Coraline és A temető könyvének lapjain. Mert ugyan itt-ott megvillan egy kés, vagy gombok a szemgolyók helyén, találkozhatunk egy rakás szellemmel, furábbnál furább szerzetekkel, sőt még futkosó kézzel is, de az erőszak sosem nyíltan, inkább csak közvetett módon, utalás formájában kerül az olvasó elé. Gaimannél nem lesz nyílt színi trancsírozás, és senkiben sem fogja a szemünk láttára megforgatni a kést. A főszereplők pedig rendszerint megússzák egy-két karcolással és zúzódással, de a lényeg nem is ez, hanem az, ami közben belül történik.

A Coraline-t nem olvasnám esti mese gyanánt egy 5-6 évesnek, de nem is venném el egy kiskamasztól. Angolul tudóknak viszont javallott eredeti nyelven olvasni. Egy érettségi, vagy nyelvizsga előtt álló gimnazista már komolyabb erőfeszítés nélkül is el fog vele boldogulni. A The graveyard book már egy fokkal nehezebb olvasmány, de az sem lehetetlen vállalkozás, főleg így nyáron, mikor több idő jut pepecselni a szöveggel. Ráadásul, Neil Gaiman felolvasásában még meg is hallgathatjuk az egész könyvet. A Coraline-történetben Gaiman a párhuzamos világra épít, a The graveyard bookban pedig a Dzsungel könyvének hagyományait elveníti fel.

Coraline egy igazi talpraesett kis kalandor. Szüleivel új házba költözik, és első dolga hogy azonmód felfedezze a környék minden zegét-zugát, beleértve a saját házukat is. Izgatják a titkok, és szeret a kissé bogaras szomszédoknál lebzselni. Persze Coraline-nak - mint a gyerekeknek általában - szűkös ez a világ, ami tele van unalmas szabályokkal, elfoglalt szülőkkel, és a fura főztjeikkel. De a kislány nem sokáig fog unatkozni. Viszonylag hamar rálel az ajtóra, mely egy párhuzamos világra nyílik. Egy olyan világra, melyet a valós világ mására, a gyermeki vágyakból teremt egy démoni banya. Itt jobbak a szülők, jobbak az ételek, és több a mulatság. A “másik anya” kész kielégíteni Coraline minden vágyát, csakhogy mindennek ára van. Coraline rendesen megszenved, mire újra helyreállhat a világ rendje, de a sok ijedelem egy valamire biztosan jó volt: többé már nem fog félni olyan banális dolgoktól, mint amilyen például az iskola.

A Coraline kiadását azzal utasította vissza egy kiadó még 1991-ben, hogy túl rémisztő a gyerekeknek. Később a tapasztalatok ezt cáfolták. Állítólag a felnőttek jobban megijednek a könyvtől, mint a gyerekek. A történetből film is készült, ami persze néhol elvesz, néhol hozzátesz az eredetihez, de azért alapvetően egy jól sikerült darab.

A The graveyard book főszereplője Nobody (azaz Senki) Owens, akit szellemek nevelnek fel, miután egy titokzatos férfi végzett a családjával. Elég erős felütés, de ennél nagyobb traumával a későbbiekben nem fogunk találkozni. A történetet ugyan végígkíséri a gyilkos elől való bújkálás, de mégsem ez a hangsúlyos elem. Senki Owens persze hihetetlen és néha bizony hátborzongató kalandokba keveredik, legtöbbször a saját hibájából, de ezeken a kalandokon keresztül érik felelősségteljes fiatalemberré, és lesz kész arra a könyv végén, hogy kilépjen a temető oltalmából a való világba. Azon túl, hogy nagyon olvastatja magát a könyv, pörgős, és kellőképpen izgalmas, Gaiman még megmutatja az érzékeny oldalát is. A könyv végén, a temetőből a nagyvilágba kilépő Senki Owens képével adózik Gaiman a “szülőség nagy tragédiájának”. Mert ahogyan egy interjúban fogalmazott, nincs is annál fájdalmasabb dolog, mint felnevelni valakit, akit szeretsz, végül pedig el kell engedned.

A hátborzongató történetek megadják azt a lehetőséget a gyerekeknek, hogy amolyan biztonságos módon, kontrollált keretek közt, a fantázia világában tapasztalják meg a félelmet. Gaiman könyvei pedig jóval többet nyújtanak puszta öncélú ijesztgetésnél. Érdemes tehát kézbe venni őket, felnőtteknek pedig kifejezetten ajánlott olvasmány. Hátha beugrik a gyerekkor, amikor néha legszívesebben ők is lecserélték volna az anyukájukat, vagy egyszerűen csak olyan mérhetetlenül magányosnak érezték magukat, mint Senki Owens. 

Kapcsolódó cikkek