Költészet Napja

cimkék: #szemle #jó könyv #Hanna blog #Kovács András Ferenc #költészet #Takács Mari #Lackfi János #Tóth Krisztina #Varró Dániel #Kiss Ottó #Kukorelly Endre #Tandori Dezső

A magyar gyerekirodalom hagyományosan termékeny terepe a költészet. A kommunista kultúrpolitika eredményeképp a tiltott, főként az Újhold köréhez köthető költők a gyerekirodalomban tudtak megmutatkozni, és mind azt a poétikai és szemléletbeli újítást, a költő, a vers és a befogadó viszonyának modern átalakulását és a számukra otthonos angolszász kultúra humorát behozták a gyerekirodalomba.

Amilyen folytathatatlannak bizonyul még ma is, fájó űrt hagyva ifjúsági irodalmunkban, a társadalomkritikus vagy realista hagyomány a múlt rendszer kultúrpolitikai nyomása után, olyan termékeny és innovatív a gyerekköltészet. Nyilvánvalóan annak is köszönhető ez, hogy a posztmodern versfelfogás a közvetlenség, a megkérdőjelezetlen alapok létjogosultságát eltörölte, és a költők ezt a közvetlen megszólalást is átélhetik újra, amikor a gyerekekhez szólnak. A nyelvjátékok, a rím és ritmika sokszínűsége, a magyaros dallamok modern tartalommal való feltöltése már Weöresnél is megvan, de a magasköltészet teljes eszköztárát a gyermeki, játékos, naiv-mindennapi nyelvvel talán Varró övezi legmagátólértetődőbben a Maszat-hegyben. A gyerekköltészet terepén azok a konkrét költészetből, posztmodern parafrázisokból és nyelvmontázsokból használt eljárások, melyek a felnőtt költészetben esetenként már elkoptak vagy jelentés nélkülivé váltak, a gyerekköltészetben újra jelentéssel telítődnek, mert a gyerek és a világ nyelvileg még nem teljesen átlátható kapcsolatára utalnak, mert a gyerekeket jobban szabad csak gyönyörködtetni.

Így aztán az elmúlt tíz évben szépen összeállt az új magyar gyerekköltészet kánonja, mely természetesen nem teljes, folyamatosan kiegészül, de aminek biztos ízléssel összeállított keresztmetszetét adja a Friss tinta!, a korszak közepén megjelent versantológia. Nem csak a szerzők, a versek hangneme is sokszínű: Kukorelly dacos, tört nyelvű, világleíró „svédversei”, Kiss Ottónak a gyerekmagány mélyére hatoló, koravén gyerekhangot megütő mondatai és Kovács András Ferenc Weöres rím- és dallamvilágát, a hétköznapi gyerekvilágot és a gyerekek mágikus világképét szintetizáló versei, Varró Dániel felülmútatlan szösz-szenetei állnak egymás mellett, a felnőtt felolvasó és a gyerekolvasó legnagyobb gyönyörűségére. Állatok és óvodások, szomszédok és házmesterek, altató és kézmosó vers – mindezt Takács Mari bumfordi és mély színű alakjai és monokróm metszetei fogják össze, teszik egyszeri könyvtárggyá. Minden óvoda és minél több gyerek polcán ott a helye.

Kovács András Ferenc verse adja az antológia címét (Friss tinta, tinta, tinta!), és az ő gyűjteményes kötetét, a Hajnali csillag peremént mindenképp ajánlom minden versolvasó gyereknek és felnőttnek. KAF boldogan bújik a gyerekversnyelvbe, az ezen a terepen bevett megszólalók figurájába, legyen az állat vagy szomorú bohóc, Nekeresdország királya vagy egyszer altatót zümmögő, máskor pattogós táncot recitáló ember. A nyelv csűrése-csavarása, a bámulatos rímek és fülbemászó verssorok azonban, a weöresi és Szilágyi Domokos-i hagyományt követve mindig keverik a nyelvi humort a beszélő világbavetettségének szomorúságával vagy éppen ezen a magányon felülemelkedő derűvel. A szerepek és álarcok hangja a játék komolyságáról és mélységéről szól. A gyerekek és a felnőttek is önmagukra ismerhetnek a szövegekben, megélve a katarzist, a megtisztulást, amiért verset szoktunk olvasni. Nem lehet szó nélkül hagyni a szövegeket körülölelő Takács Mari-festményeket, a mély színek, a rajzi humor és absztrakció méltó párja a verseknek.

Lackfi János a magyar gyerekirodalom mindenese, legaktívabb szerzője. Ír verset, mesét, gyerekregényt, megjelenik a Dörmögőben, Minimaxban, előad, közönségével találkozik. Több kötetnyi verse közül elsőként a Bögre családot ajánlom, mert a visszatérő, szerethető szereplők és a játékos, de nem túlcsavart versnyelv nagyon közel áll a legkisebbek világához. A nagyobbak, a kisiskolások legújabb kötetét, A részeg elefántot forgassák: ebben számtalan versátirat, formajáték szerepel, a versek tele vannak motorzúgással és kiabálással, iskolai verekedéssel és találós kerdésekkel, egyedül maradó és együtt focizó gyerekekkel és családokkal. Egyszóval rengeteg nyelvi kreatívitást, versértelmezői készséget mozgat meg a szöveg, minden iskolában ott a helye, ugyanakkor ismeri és szereti a gyerekek világát, de modern díszletek mögött ott vannak a modern és az örök problémák is, jut idő néha komolyan venni egymást a nagy röhögcsélésben.

Tóth Krisztina is a saját családjából írja a gyerekversei egy részét, a Marci-verseket, csakhogy itt egy nő és egy kisfiú van, és az ő életük látszik át a hétköznapi beszéd dikciójához közelító, kancsal rímekkel és meg-megtörő ritmikával dolgozó szövegeken, melyekben egy-egy nyelvi poén üti le a vers végét. Az altató versek pedig kiemelnek a mindennapokból, ahogy az altatás nyugalma és intimitása is elválik a nap rohanós részétől. Ezekben a darabokban kidolgozott hasonlatrendszerek, képgazdagág van, ahol az álom és az ébrenlét mezsgyéjéről más perspektívából látjuk és értjük világunkat, hol mint csónakon, hol az égen, hol árnyjátékban érezve magunkat. Tóth Krisztina állatversei pedig a Marci-versek nyelvi humorral építő vonulatát fejlesztik tovább, hiszen itt minden versnek van poénja, csattanója, a furcsa nevű állatok mintha éppen a név által hívódnának életre, és inkább jellemezné őket a nevükkel eljátszható nyelvi játék, mint valós biológiai leírásuk. A versben és a versért élnek, miközben teljesen valóságosak, ezt a kötetben található térkép vagy egy állatkerti séta is bizonyítja.

Varró Dániel sorait öt mérföldről szemüveg nélkül félhomályban felismerni. Nehéz elmondani, hogy miért, hiszen bravúrosan már rímeltek előtte jó páran a magyar gyerekirodalomban, és a reminiszenciák és allúziók magas számának összemixelése a hétköznapi nyelvvel sem tesz ebben a posztmodern korban már senkit különlegessé. Ha megnevezni nem tudom, akkor körüljárom: van másnál epersék hexameterben, szösz és doszt és kösz rímhelyzetben, taj szám és porcica bajszán? Azt hiszem, nincs. Pláne nem ennyire magától értetődő könnyedséggel, hogy az ember szinte minden sornál mosolyog és csettint, és élvezi önmagáért a szöveget. Mintha olyan természetesen folyna belőle a posztmodern költemény, mint egy vérbeli romantikusból a zsenialitás, még ha tudjuk, hogy ez nem is igaz. Legfőbb gyerekműve a nagysikerű Túl a Maszat-hegyen, de közösen jegyzi Tóth Krisztinával és Szabó T. Annával a Kerge ABC-t, melyben minden betűre egy-egy pár soros állatos vers következik. A kötetet a magyar illusztártor szakma krémje illusztrálta, sokszínű kavalkád, élvezetes lapozgatni. Nem ABC-tanulásra szánt, inkább az ABC apropóján egybeírt versek.

Kiss Ottó a nyelvi brillírozásnak sem a weöresi, sem a posztmodern válfaját nem követi. Nem nagyon van hozzá hasonló alkotó a magyar gyerekköltészetben, általában a svédekkel rokonítják, mert lecsupaszított nyelven, rímtelen, sorokra szabdalt és megtört versmondatokban ír a gyerek szemszögéből az őt körülvevő világról, a családról, a barátokról, a tiltásokról és örömökről. A svédektől talán az különbözteti meg, hogy milyen konzekvensen ragaszkodik ahhoz, hogy a gyerek világba vetettségét ragadja meg, nem is egy-egy versben csupán, hanem ahogy a versek történetekké, gyerekéletekké állnak össze. Érthetetlenség és értetlenség, a megértés ritka és kivételes pillanataival megszakítva, hogy aztán ennek az ismeretnek a birtokában a gyerek a vágyba és a reménykedésbe zuhanjon vissza, legújabban A nagypapa távcsövében.

Kukorelly Endrét és a Samunadrágot is svédversesnek szokás nevezni, pedig legfeljebb az erős békaperspektíva rokonítja ezzel az iránnyal, de azt leginkább nyelvi eszközökkel érzékelteti. Nyelvileg sokkal tudatosabban felépített, a groteszkig és banalitásig összetördelt mondatokkal van dolgunk, melyek folyton megakadnak, ismétlődnek, újra kezdődnek. A gyerek nem naiv bölcsessége és érzékenysége által ismertet rá minket új dolgokra, hanem pusztán nyelvi inkompetenciája és tapasztalatainak, világának kényszerű korlátoltsága révén.



Tandori Dezső medve-költészete ugyan a gyerekköltészet része, mégis elválik tőle, hiszen Tandori medve versei épp olyan felnőttversek, mint a verebes vagy lóversenyes tematikájúak. Egy zárt világ apró-cseprő eseményei nagyítódnak fel a költő-gondozó látószögéből, mely fiktív világ épp olyan igazi, mint nem fiktívnek állított párja. A komolyság (nem humortalanság!) emeli ki és magasra ezeket a verseket, melyek valóban, minden vonakodás és idézőjel és zárójel ellenére vagy épp azért, (mackó)egzisztenciális kérdéseket feszegetnek, minek is tenne mást a költemény.



A pannóból annyi jó kötet és fontos szerző vagy éppen még új íz maradt ki, hogy csak felsorolok párat, akit forgatni érdemes: Kántor Pétertől a Kétszáz lépcső fel és le az ismétléses nyelvi játékok, mondogatható versek kötete, Schein Gábortól az Irijám és Jonibe misztikus verses mese, amit én inkább talán fiatal szülőknek ajánlanék, de azt hallottam, hogy tíz év körüli, meséken és verseken edzett gyerekeknek is nagy gyönyörűsget okoz, Jász Attila Angyalfogója, Eörsi István angolos humorral, kis gonoszkodással megírt könyve, a Halpagár nagyon illik a gyerekek abszurdra fogékony humorához, Kányádi Sándor életműve nem ma kezdett íródni, nála magyaros versformák, a természet életciklusainak megjelenése a domináns, Szilágyi Ákos pedig sziget, versei az abszolút nonszensz és a dada vidékéről törnek be a gyerekversek közé, ahol elemükben érezhetik magukat, akárcsak cet a vízben, akarom mondani ecetben.

A vers azonban, a sok-sok könyvlapozgatás után, legjobban szóban, a versmondásban kel életre. Így hát a kedvenceinket ne legyünk restek megtanulni, bővítsük meglévő klasszikus repertoárunkat és mondjuk este a sötétben együtt, vagy délután hazafelé, útközben és mosakodáskor, öltözés alatt és felkelés közben. A vers ritmusa minden terhes tevékenységet örömtelivé tehet, mélységet, vidámságot ad.

Kapcsolódó cikkek