Könyvfesztivál újdonságok 2010. – Az első merítés

cimkék: #szemle #ismertető #könyvfesztivál #Eszter blog #hogyan válasszak?

Idén nem jutottam el a könyvfesztiválra, cserébe viszont a boltban sikerült magam kárpótolni néhány remek könyvújdonsággal. Na persze esélytelen volt, hogy mindent elhozzak, de azért sikerült szert tennem néhány régóta várt kiadványra. Megveszekedett Liza és Micsoda rajongóként nem hagyhattam ott a harmadik részt, a gyerekek miatt pedig kérdés sem volt, hogy az új Pagony-könyvek is velem jönnek. Boribont, Maszatot, valamint a Csimota új könyveit a célközönséggel is sikerült letesztelni. Felpiszkáltuk a kedélyeket, rajongtunk a folytatásokért, és találtunk új kedvenceket is.

Az alábbi lista csak a kezdet, szép lassan majd beszámolunk minden újdonságról, ígérem.

Elsőként akkor a nagy szerelem: Liza és Micsoda, ezúttal a strandon. Olivier Tallec most is kényezteti a minimalérzékeny olvasókat, vagy inkább nézőket. Mert igen, a magyar hagyományoktól eltérően itt a szöveg "csak" kíséret, a prímet igazán a képek viszik. Aggodalomra viszont semmi ok, mert a kíséret is kiváló, azt pedig már rég tudjuk, hogy röviden de ütősen írni, ha lehet, még nagyobb művészet. Amellett, hogy újfent végiggyönyörködtem és végigrötyögtem az egészet, villámcsapásként ért a felismerés, hogy Liza és Micsoda valójában olyan, mint akármelyik fiú-lány testvérpár. Bár ha én próbáltam volna meg úgy egrecíroztatni a testvéremet, mint Liza Micsodát, azt hiszem jóval hamarabb a homokba ásva találtam volna magam, mint a kislány a mesében. Minden esetre kísértetiesen ismerős volt az, ahogyan Micsoda még idő előtt elunja Lizát, és se szó, se beszéd lelép. Viszont Liza sem rest, és addig kajtat a kutya után, míg az beadja a derekát, és hajlandó vele játszani. De hogy Liza szabályai szerint folyik-e a "hercegnő"- "hadvezér" ütközet, azt már igazán nem árulhatom el.

A Maszat épít egy igazi kisfiús darab. Már első ránézésre is benne van minden, ami kell: villamos, autó, troli, mentő, daruskocsi, dömper és markoló. Ami pedig Maszatot illeti: tervrajzot készít, babaházat épít, és összekalapál egy madáretetőt is, természetesen Hóchóc hathatós közreműködésével. Hibátlan darab. Berg Judit minden egyes mondata ül, se több, se kevesebb. S ami igazán tetszik benne, hogy nem akar semmi fontosra okítani, vagy bármi egetverőt megoldani. Két, végig egyensúlyban lévő történetet kapunk, a már oly jól ismert Berg Juditos bájjal fűszerezve. Agócs Írisz rajzai fiúsan letisztultak, nélkülözve minden felesleges manírt, és szépelgést. A kevesebb néha több, áll ez a szövegre csak úgy, mint a képekre.

A Boribon focizikot este fél kilenckor olvastam, egy meglehetősen álmos kétévesnek. Nem tettem volna rá a nyakam, hogy abban a félkóma állapotban bármi is megmarad a történetből, de a szülői visszajelzések szerint elég nagyot tévedtem. Az ifjú Boribon-rajongót állítólag annyira megragadta a mese, hogy már négy napja az újraolvasást követeli. Hát kell ennél jobb ajánló? Ahogyan Eszti mondta, a Boribon focizik amolyan igazi apa-fiú könyv. Boribon focilabdát kap ajándékba Annipannitól, de focizni már Bence tanítja meg. A mackó végül természetesen le is győzi a mestert, mint ahogy az oly sokszor megesik, ha apa tanítja a fiát.

Trappra már régóta várunk, és én kicsit féltem is, mert amire nagyon vár az ember, azzal bizony könnyen előfordulhat, hogy csalódást okoz. Nem így Trapp, aki finom humorával már az első oldalon meggyőzött, hogy jó lóra tettem. A történet ott kezdődik, hogy a gazda egy újabb állattal tér haza, amely nem holmi közönséges kutya, vagy macska, hanem egyenesen egy jól megtermett ex-cirkuszi ló. A ház asszonyának cseppet sem vendégmarasztaló fellépése ellenére valahogy mégis sikerül a lóval beóvakodni a portára, és innentől kezdetét veszi a tanya állatainak Trapp-féle rehabilitációja. Gyorsan kiderül ugyanis, hogy a talált állatok mindegyike kissé sérült lélek, akár csak mi, emberek. Trappnak mindenki számára van egy gyógyerővel bíró cirkuszi története, ami segít, hogy elfogadják önmagukat, megtanulják a legjobbat kihozni még a legszerencsétlenebbnek tűnő helyzetből is, vagy ha mást nem, hát nevessenek egy nagyot. Trapp mindenkinek segít, de hogy rajta ki fog, az csak a legvégén derül majd ki. Szalma Edit képei lenyűgözőek. Olyannyira erőteljesek és magával ragadóak, hogy sokszor azt kívántam, bárcsak újra gyerek lennék, akinek csak annyi a dolga hogy a képeket vizslassa, miközben felolvasnak neki.

A Charlie és Lola könyveket (Sohadesoha nem eszem paradicsomot, Nem vagyok álmos, nem akarok lefeküdni) pedagógiai célzattal vetettem be egy kétévesnél. A két új könyv éppen témába vág nálunk. Az egyik részben Charlie azon trükközik, hogy megetesse felettébb válogatós kishúgát, a másikban pedig a lefekvésért megy a harc. Lola szerencséjére Charlie elég jól bírja a kiképzést, és ötletekben sem szűkölködik. Irigylem Charlie-t, ahogy képes angyali nyugalommal terelgetni a húgát, bár azért hozzá kell tegyem, újraolvasni mindig könnyebb, mint újból és újból lejátszani a meccseket, főleg mert a bevált trükkök is csak egy darabig jönnek be. Hogy aztán működik-e az efféle direkt pedagógia, azt nem tudom, mindenesetre kicsik és nagyok egyaránt élvezték a Lola-könyveket.

Kapcsolódó cikkek