Könyvhét 2010 – Pagony módra (a szerkesztő jegyzetei)

cimkék: #esszé #jó könyv #ismertető #könyvhét

Hadd büszkélkedjünk egy kicsit: soha ennyi könyvünk nem jelent még meg Könyvhétre! Hét új könyvünk van, s ha hozzászámoljuk a szintén nem túl régen megjelent könyvfesztiváliakat is, bizton állíthatjuk: ilyen évünk nem volt még.

Lássuk akkor sorban, mik is ezek...



Azt hiszem, legtöbben Galléros Fecó naplóját várták – és ennek a legérdekesebb a keletkezéstörténete is. Történt ugyanis, hogy egy magazin megkeresésére összecsomagoltuk a három, már meglévő Ruminit, és hogy exkluzívvá tegyük az ajánlatot, Berg Judittal közösen kigondoltuk, egy hajónaplót is csomagolunk hozzá – egy füzetkét, amibe mindenki írhat, rajzolhat, jegyzetelhet kedve szerint. Az első ötlet az volt, legyen ez a napló a Szélkirálynő naplója. Judit pár nap múlva telefonált, hogy lenne egy új ötlete: a napló legyen inkább Galléros Fecóé (megrögzött Rumini-rajongóktól bocsánatot kérek, de el kell mondanom azoknak, akik esetleg nem tudják: Fecóról azt lehetett eddig tudni, hogy még Rumini érkezése előtt ő is a Szélkirálynőn szolgált, de a kapitány, Bojtos Benedek kirakta őt Datolyaparton. Évekig bolyongott, míg Zúzmaragyarmaton össze nem futott Ruminiékkal. A második Ruminiben tehát már szerepel, szeretnivaló, nagyszájú és vagyány fickó, kicsit idősebb Rumininél és Balikónál, amolyan atyai jóbarátjuk, vagy inkább, mintha a bátyjuk lenne. A Rumini és a négy jogarban teljes jogú és nagyon fontos szereplő.)

Nos, Judit kigondolta, hogy ez a Fecó, aki mindig is nagyon közel állt a szívéhez, elkezd írni egy naplót (néhány oldalon keresztül) – amit majd a gyerekek folytatnak. (Még mindig csak az ajándék füzetkéről van szó.) Lelkesek lettünk, rendben, írjon naplót Fecó! De a mi lelkesedésünk kismiska volt Juditéhoz képest – Fecó csak írt és írt és írt, Judit meg telefonált és telefonált és telefonált, hogy most már húsz oldalnál tartok, most már hatvannál, most pedig százhúsznál, nem baj?

Vagyis: egy idő után világossá vált, hogy ez már nem füzet, és nem ajándék, hanem a Rumini-sorozat következő, alighanem legkülönlegesebb része. Ami aztán 336 oldal lett, és ez egyáltalán nem baj.

Azt hiszem, ezt a naplót egészen más volt Juditnak írni, mint eddig bármit – az egyes szám első személy, a naplóforma olyasféle szabadságot engedett meg, ami egy szigorúbb és hagyományosabb, egyes szám harmadik személyű mindentudó elbeszélőnél nem képzelhető el. Fecó stílusa laza és vagány, a kalandjai pedig annyira elképesztően sokszínűek, izgalmasak és viccesek, hogy a könyvet (és azt hiszem, ezt nem kell különösen bizonygatnom), nem lehet letenni. Ínyenceknek és a Rumini-sagaban járatosaknak különösen érdekes és izgalmas lehet, ahogy a többi könyvre való utalások, kapcsolatok és megfeleltetsek át- meg átszövik a napló szövetét. Én egyszerűen imádtam!

És még egy különlegesség, még egy kis csemege: a szövegben szereplő sejtelmes tengerészballadák (Ménkű kapitány balladája, vagy éppen a Kapzsi lelkek balladája) Tóth Krisztina költő (és Rumini-rajongó) művei. Zseniálisak.

Kálmán Annának is más volt a feladata, mint eddig: ezt a könyvet ugyanis nem ő, hanem Galléros Fecó illusztrálta. És Fecó nem tud annyira jól rajzolni, mint Kálmán Anna, meg amúgy is, trehány, firkál, foltot hagy és minden rajzhoz megjegyzéseket fűz. Vagyis, ahogy kell, a laza és vagány szöveg mellé laza és vagány rajzok születtek.

Ha lehet ilyet mondani, és képzelni, Judit a Galléros Fecó naplójában minden eddigi (nagyon jó és nagyon profi) könyvét felülmúlta – kíváncsian várjuk az olvasói véleményeket!

Ha már Berg Judit, és ha már sorozat: itt van még egy könyv: a Tündérzene, a Panka és Csiribí-sorozat ötödik, és most úgy gondoljuk, egyben befejező része. Most hangszerekről van szó, de a mesék nem kifejezetten és direkten a hangszerekről szólnak – inkább azt mondanám, fontos szerep jut benne a hangszereknek is. Ugyanúgy, mint a Tündérnaptárban az ünnepeknek. (De például a főzésnek is. Mert – micsoda szerkesztői kívánságok! - annyira szerettem volna, ha Csiribí is megtanul főzni. S lám, kívánságom meghallgatásra lelt.)

Érdekes a Panka-történeteket is így egyben és egymás után végignézni: én úgy érzem, az idők során a mesék kicsit megváltoztak. Az első mesekönyvben (Micsoda idő!) nagyon aranyos mesék vannak, ugyanakkor azt mondanám, hogy sokkal hagyományosabbak, mint például a már emlegetett Tündérnaptár meséi. Az ünnepes mesékben sosem az történik, amit várunk, vagy amit előre elképzelünk, hanem valami teljesen váratlan és meghökkentő dolog (elég legyen a húsvéti mesére utalni, ahol a nyulat csapdába ejtik, mert azt hiszik, hogy görény – a mese végén pedig maga a görény viszi a nyuszit be a városba a tojásokkal – méghozzá motorkerékpáron). Tudom, hogy sokaknak a legelső Panka és Csiribí az igazi, és máig azt szeretik legjobban. És vannak, akik nagyon bírják azt, amikor valami egy kicsit kevésbé hétköznapi.

Ami viszont minden Panka és Csiribí-történetben változatlan: az aranyos, szerethető figurák, és az élvezhető, rövid, ám mégsem olyan egyszerű történetek (a dramaturgiai alapképlet is változatlan, nem tudom, hogy csinálja Judit, néhány oldal csupán, de az események nem egyszerűen A-ból B-be tartanak, hanem ennél jóval bonyolultabb képlet szerint működnek, Judit el is tudná mondani, ebben biztos vagyok).

És persze változatlanok a rajzok is, Pásztohy Panka rajzai, ami nélkül az egész sorozat elképzelhetetlen lenne, úgy összenőtt rajz és szöveg. Judit egy-egy figura megkomponálásánál szinte Panka fejével gondolkodik: a Tündérváros egyik meséjében például azért szerepelnek denevérek, mert Judit elképzelte, milyen cuki denevéreket tudna rajzolni Panka. Tudott is! Ezt nevezem én igazi össszjátéknak.

Ha már sorozat, akkor Bogyó és Babóca. Az egyik legrégebbi sorozatunk, és az egyik legnagyobb sikerünk. A legújabb könyv, a Bogyó és Babóca épít, ha jól számolom (ez már nem megy kapásból!), a tizenharmadik a sorban (és még mindig sikerült Erikával új színt találnunk! ). Bartos Erika titka valószínűleg ugyanaz, mint Marék Veronikáé – nagyon szívből csinálja azt, amit csinál, és komolyan veszi a gyerekeket. És nem mellesleg: ők mindketten nagyon tudják, milyen az, egyszerre írni és rajzolni (mint Szutyejev, aki egyik kezével írt, másikkal rajzolt), és a megfelelő arányban adagolni a képhez a szöveget, illetve a szöveghez a képet.

Ez a sorozat is fordulópontjához érkezett: nagyon nagy dolog történt vele: megfilmesítették. Ilyen dolog az utóbbi évtizedekben nemigen történt Magyarországon – és mindnyájan nagyon boldogok vagyunk, hogy olyan csapat kezébe került a munka (Kedd Stúdió, M. Tóth Géza rendezésében – ő volt az, akinek Maestro című filmjét Oscar-díjra jelölték), akik igazi profik, és végre-végre olyan magyar rajzfilm kerül majd a képernyőre, ami nem harminc évvel ezelőtti. A film díszbemutatója egyébként június 12-én, délelőtt 10-kor lesz a Corvin-moziban – érdemes eljönni!

És még mindig sorozat: az "ügyek", Finy Petrától. Először Tesó, aztán Ovi, most pedig Doki. Nagy és fontos kérdések egy gyerek, egy család életében – Petra pedig nagy-nagy szeretettel és sok-sok humorral bírja mindezt előadni. Petra amolyan pszichológussá lépett elő nálunk, és ő lett az úgynevezett problémamegoldó könyvek nagyaszonya. Kistestvér születik, oviba kerül a gyerek, beteg, kóházba kerül, fáj a füle, nem szeret aludni, nem szeret enni, válogatós – Petrának mindenre van ötlete. Tudom, sokan nem így képzelik a problémamegoldó nagyasszonyt, nekünk viszont pont azért tetszik Petra, mert kislányos és nem asszonyos, nem didaktikus, sőt, mi sem áll távolabb tőle a didaxisnál – inkább gyerek lesz megint, és kerek-perec kimondja azt, amit gondol. Persze, óhatatlanul, ez a gyerek többet tud, mint egy valódi gyerek, hiszen felnőtt – és ezért ez a vicces, kevert stílus, kimeríthetetlen fantáziával és nyelvi leleménnyel, sok felnőttesen bölcs és gyermekien naiv (vagy fordítva?) meglátással.

A legújabb, doki-zöld kötet igazi kézikönyvkönyvként használható, minden olyan orvos és betegség megtalálható benne, akivel-amivel gyermekünk jó eséllyel találkozni fog – és nagyon reméljük, segíteni tud abban, hogy ne (vagy legalábbis ne annyira) féljenek az orvosoktól. Ugyanilyen haszonnal forgatható orvosok számára is – szeretettel ajánljuk!

Nincs több sorozat, jöjjenek az újak!

Kiadóként nyilván a legizgalmasabb feladat az, amikor valami teljesen újat hozunk létre – találunk szöveget, találunk illusztrátort, találunk olyanokat, akik jól tudnak együtt működni (és együttműködni), vagy csak egyszerűen születik egy jó ötletünk, hogy na, ezt kéne.

Például, úgy indulhat egy ilyen dolog, hogy levelezem Máté Angival. Furcsa, titokzatos meséket küld, nem erszetenek, befészkelik magukat az agyamba. Kicsi kétség – nem komoly-e ez egy gyereknek? Értik-e vajon? Megvilágosodás: ezek a rövid mesék tulajdonképpen versek, hihetetlen lírai töltettel – nem kell megérteni, érezni kell őket. Mint a jó verseket. (Ki érti azt, hogy Csiribiri-csiribiri zabszalma? De érezzük.) Angi óvónő, igazán ismeri a korosztályt, akihez szól. Én nem tudom, de úgy érzem, a gyerekek, ha hallgatják majd ezeket a meséket, ha óvodákban olvassák majd nekik (remélem!), csendben és moccanatlanul fognak ülni, és nem fogják tudni megmondani, mi történt most velük és bennük, nem fogják tudni megmondani, miről szólt pontosan az, ami elhangzott, de meg fogják jegyezni, bennük fog maradni egy nagyon erőteljes és megmagyarázhatatlan érzés, hangulat, ami fogva tartja őket – ezt tudja az igazi művészet.

Nem akarok nagyon nagy szavakat használni (de használok) – Máté Angi valami eddig teljesen ismeretlen és sosemvolt hangot hozott a magyar gyerekirodalomba. Ilyen erőteljes nyelvet én még sosem olvastam-hallottam eddig, ami ennyire szép és szívbemarkoló, természetes és ugyanakkor meghökkentő, nagyon erdélyi és nagyon modern. Keverjük össze Kányádi Sándort Mosonyi Alizzal, mondjuk.


Aztán jött az Aranyvackor, Angi oda is elküldte a meséit (a városos meséit). Ugyanakkor jelentkezett nálam Szulyovszky Sári illusztrátor Olaszországból. Amikor megláttam Sári rajzait, magam sem tudom, miért, rögtön Angi jutott eszembe. Összehoztam őket, ha csak egy pályázat erejéig is. De ezt a pályázatot megnyerték, Angi meséi és Sári rajzai másokat is ugyanúgy elbűvöltek, mint engem. Muszáj volt, hogy könyv szülessen belőle, így, kettejükkel, annyira egymásra talált ez a két alapvetően különböző, de rendkívül komolyan és mélyen gondolkodó ember, művész.

Ez lett, így született a Volt egyszer egy.

És mindenkinek tiszta szívből ajánlom, hogy olvassa el Máté Angi "felnőttkönyvét", a Mamót. Mert arra nem is tudok jelzőket találni, olyan. Soha nem fogom elfelejteni.

Az idei legvidámabb könyvünk viszont a Rozi az égen. Elég csak ránézni, annyira szép piros, hogy rögtön jó kedve lesz tőle az embernek. Vajon miért gondoltunk a szerző házaspárral, Tasnádi Istvánnal és Jeli Vikivel Kun Fruzsira, és a Sárkány a lépcsőházban című könyvhöz készített melankolikus, pasztelles festményeire? Hiszen ez a mese, a Rozi, nem olyan, mint Nádori Lídia meséi. De tudtuk: nekünk Kun Fruzsi kell. Igazunk volt – Fruzsi rajzai ugyanolyan vidámak, színesek, könnyedek lettek, mint a szöveg maga – és ugyanolyan következetesen vannak kitalálva és megszerkesztve, mint a szöveg maga.

A szöveg, a mese néhányaknak talán nem ismeretlen: a Budapest Bábszínház játssza a Rozi az égen című darabot. A meseregény előbb volt meg, abból készült a darab – de lassúak voltunk, előbb készült el a Bábszínház a darabbal, mint mi a könyvvel. Talán nem is baj, hogy így alakult: nagyon nagy próbatétel volt a szöveg számára, hogy színpadra került, és hogy ennyire közvetlen visszajelzésnek volt (van) kitéve. Lehetőségünk volt ehhez képest kicsit újragyúrni a szöveget, és így, reményeink szerint, igazán pörgő és olvasmányos meseregény született Roziról, erről a szeleburdi és akaratos és cserfes és édes kislányról, akinek a hatodik születésnapja egyszerűen elveszett. Vagy legalábbis szőrén-szálán eltűnt. Rozi csodálatos utazást tesz az égbolton, megismerkedik és beszélget minden csillagjeggyel – leginkább a beszélgetést hangsúlyoznám, hiszen olyan nagy kalandok nem esnek, sokkal inkább rettentő jó beszélgetések zajlanak (végül is egy drámaíró és egy dramaturg szövegéről van szó), és a beszélgetések révén megismerünk, ráismerünk dolgokra és tulajdonságokra. Rozi végül odáig jut, hogy megismeri és kicsit kívülről látja önmagát, megkomolyodik, megokosodik – mintha a 12 csillagjegy meglátogatása nem is egy éjszaka, hanem egy egész év alatt történt volna. (Azért nem kell megijedni, ugyanolyan normális kislány marad!)

Vidám, azzal kezdtem, és könnyed, igazi jó gyerekkönyv, jó olvasni, jó hallgatni felnőttként is, gyerekként is, lehet izgulni és nevetni, lehet magunkra ismerni (bármilyen csillagjegy szülöttei is vagyunk).

És végül, de nem utolsósorban, Autósmesék.


Miért nincs ilyen könyv, hogy Autósmesék? Minden kisfiú imádja az autókat, talán még a lányok is. Miért nem kérünk meg egy csomó szerzőt, hogy írjanak mesét autókról? Semmi más nem érdekes, semmi mást nem szabunk meg, de autós legyen. Autó legyen a főszereplő.



Hát ilyen egyszerű. Így születik meg egy könyv.


Na persze, több mint két év telt el, talán három is, de itt van, kész van, és van benne egy csomó mese egy csomó szerzőtől, és mind-mind autós. Annyiféle autó van benne! Olyan, amelyik akkora, mint egy játékautó, de meg tud nőni, igazi autóvá válik, és gazdájával együtt csodálatos dolgokra képes (mint Kobak autója Hervay Gizella régi meséjében.) Ez például Berg Judit autója. Czigány Zoltán kukásautóról mesél. Szegény Békés Pali locsolóautóról (ezt el is lehet olvasni ITT, szívbemarkoló.) Kocsis Péter a Vakond autójáról. Lackfi János igazi, bámulnivaló autókról ír, meg 75 aranyos kis póniról (azaz lóerőről), akik Ágnes királykisasszony Guruló Birodalmát hajtják. Dragomán Györgynél autóverseny van, Kiss Ottónál megejtően szép mese egy olyan autóról, ami a Holdra visz, és nem hoz vissza onnan. Finy Petránál ismerős szereplőre bukkanunk: Rufusz Rafael és családja különleges jádeautóval utaznak. Mosonyi Aliz öreg autója és öreg kisasszonya olyan zseniális, amilyen zseniális mindig is szokott lenni – mondjuk, mint a Szekrénymesék. Lehet belől szemezgetni, reméljük, ki-ki megtalálja az ízlésének és korának megfelelőt.

És mindehhez rengeteg-rengeteg rajz (azért is tartott ilyen sokáig) – ha nem lenne szöveg, csak rajz, szinte úgy is megállná a könyv a helyét. (Vicc volt.) De amúgy tényleg, mint egy böngésző, órákig és napokig lehet nézni őket – nagy köszönet érte Rubik Annának. Amúgy is hálás vagyok, hogy ezt az angol típusú, nagyon könnyed, kicsit groteszk, ugyanakkor nagyon finom rajzolási stílust meghonosítja itthon. Kicsit olyan, mint Quentin Blake – de hát azért persze Rubik Anna. Nagyon jó nézegetni.

Nagyon hosszúra sikeredett a beszámolóm, nem is ragozom tovább.

Csak egy gyors seregszemle a végén, minden megvolt? Fecó, Tündérzene, Bogyó épít, Doki-ügy, Volt egyszer egy, Rozi, Autósmesék. Minden megvolt. Jó olvasást!

Kapcsolódó könyvek

Kapcsolódó cikkek