Kötelezők pro és kontra

Az olvasóvá nevelés első leckéje

cimkék: #sztereotípia #szülőknek

Fontos tudni, hogy ma már olyan, hogy "kötelező olvasmány" nincs. A Nemzeti alaptanterv szerint nincs megkötve, hogy mikor, mit kell olvasni, mégis, határozottan állást foglal az általános- és középiskolákban elolvasandó irodalmi művekkel kapcsolatban. Van, hogy konkrét irodalmi műveket kér, de nincs megkötve, hányadik osztályban kell olvasni, és van, hogy szerzőket nevez meg, de a tanár szabadon választhat szöveget. Hogy pontosan mit kér az alaptanterv, azt itt meg tudod nézni, azt pedig, hogy mit lehet ebből kihozni az irodalom megszerettetésének az érdekében, a cikkünkben olvashatod.

Most Eszteranna - Pro és Zsani - Kontra sorra veszi a legfontosabb szempontokat a kötelezőkkel kapcsolatban!

Akkor miért is használjuk még a "kötelező" kifejezést? 

Hát mert bizony egy sulis szempontjából, ha a tanár azt mondja, hogy "Ezt fogom kérdezni!", akkor az bizony kötelező. Lehet az Lázár Ervin, vagy Kincskereső, tökmindegy... 

Pro - Eszteranna:

Mostanában nagyon népszerűek a "Miért úgy rossz az összes kötelező olvasmány, ahogy van?" cikkek, a téma végre virágkorát éli.

A leggyakoribb vádak közül ez az első négy:

1.   Ezek a könyvek nem kötik le őket és ezért nem szeretik meg az olvasást a gyerekek, holott ez lenne a legfontosabb.

2. Elavultak, ma már nem élvezhetőek.

3. A kötelező olvasmányok nem reagálnak a kamaszok problémáira, élethelyzeteikre, lelkivilágukra.

4. Ha kötelezővé teszünk valamit, akkor azt már nem lehet élvezni.


Kontra - Zsani:

Igazad van, hogy a téma népszerű de be kell, hogy lásd, ez alapvetően szakmai kérdésként merült fel, azt, hogy az előírt művek "úgy, ahogy vannak, rosszak" soha senki nem állította tudtommal. A tanároknak gondot okozott, hogy a gyerekek oldalról oldalra küzdöttek az előírt tananyaggal. Jóllehet, hogy nem minden esetben konkrét címeket ír elő NAT, mégis foggal körömmel ragaszkodik bizonyos korokhoz-szerzőkhöz. Első ránézésre rugalmasnak tűnik a tanterv, de lássuk be, több, mint fél évszázada semmi látványosat nem mozdult a követelmény. Máig az az alap, hogy a Kincskereső kisködmön, a Tüskevár, az Egri csillagok, a Kőszívű ember fiai és a Légy jó mindhalálig nélkül nem lehet kijárni az általános iskolát. A művekről bővebben majd később beszélnék, de azt nem árt tudni, hogy a Magyartanárok Egyesülete hívta fel a NAT íróinak a figyelmét arra, hogy ezekkel a művekkel elveszítik az amúgy nyitott és érdeklődő olvasókat, és azok a diákok, akik szerencséjükre nem csak a suliban találkoznak könyvekkel alapvetően nem régi szövegeket kölcsönöznek a könyvtárból, hanem kortárs, főleg brit, amerikai irodalmat. Úgy érzem, akkor joggal merül fel a kérdés, mi a célja az irodalom oktatásnak? 

Az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet (OFI) így fogalmazza meg a célokat:

Első bekezdésében mindjárt ezzel kezdi:

"Az egyéni, a közösségi, a társadalmi kommunikáció alapja a magyar nyelv sokoldalú ismerete és árnyalt használata. A nyelv kultúrát formál, őriz és közvetít, az emberi kommunikáció, a gondolkodás, a tanulás, az önismeret kibontakozásának közege, előfeltétele és legfőbb eszköze. Az anyanyelvnek kulcsszerepe van a nemzeti és kulturális önazonosság, tudatosság és kifejezőkészség, az erkölcsi, az esztétikai, a történeti és a kritikai gondolkodás kialakításában is."

És csak az utolsó bekezdésben említi (mellékesen), hogy "A fenti célok mellett az irodalmi nevelés kitüntetett feladata az olvasási kedv felkeltése és megerősítése, az irodalomnak mint művészetnek, mint az emberi kommunikáció sajátos formájának megszerettetése, közlésformáinak, kifejezési módjainak élményteremtő megismertetése.

Ennek tudatában teszem fel a kérdést? Megfelelő a sorrend? Mielőtt megszeretném magát az aktust, az élményt, már kénytelen vagyok "nemzeti és kulturális önazonosságra" ébredni? 

Ha valóban az lenne a cél, hogy olvasó, gondolkozni tudó, a szövegekkel folyamatos reflexióban álló olvasókat neveljünk, akkor nem azzal kéne kezdeni, hogy a gyerekek szeressék meg az olvasást magát???

Azok szerint, akik ott állnak a diákokkal szemben, és próbálják becsalni őket a Bábeli könyvtárba, ami végtelen, amiben minden témával különböző esztétikai és stiláris szinteken találkozhatnak, nos azok szerint nem, nem megfelelő a sorrend.

Másfelől: miért kell ezt csinálni a szellemtudományokkal? A matematika és a fizika órán megtanuljuk a gyakorlati alapokat, hogy később az elméletekkel, azok történetével ismerkedhessünk, majd vitatkozhassunk. Az irodalomoktatás ma csupán a pozitivista irodalomtörténet bemagolása, ami messze van az irodalomtól magától, hát még a nyelvtől. Pedig alapvető élmények, megtapasztalások nélkül a diáknak semmilyen személyes kapcsolta nem lesz ezzel az irodalomtörténettel. Az irodalom nem történelem, és nem irodalomtörténet! A fentieket olvasva azt érzem, egyáltalán nem tiszta a tanterv megíróinak, mi az az irodalom...

 Arató László, a Magyartanárok Egyesületének elnöke szerint: „A klasszikus kötelezőkön kívül, amelyek a hagyományos nemzeti műveltség részét képezik, nem kerülnek bele a tananyagba azok a művek, melyeket a gyerekekkel közös megállapodás szerint tanítunk, valamint nem szerepelnek azok sem, melyeket kölcsönösnek nevezünk, és nem kell az osztály minden tagjának elolvasnia, de választhatóan kötelezőek. Ezeket a könyveket a gyerekek szívesen és szeretettel olvassák, és az osztály többi tagjának beszámolnak róla.”


„A gyerekek olvasnak, főleg populáris irodalmat, viszont a kortársak tanítása is fontos lenne azért, hogy a diákok lássák, az irodalom nem egy halott, múltba zárt dolog, nem múzeumi műtárgy.” 

1. Ezek a könyvek nem kötik le őket és ezért nem szeretik meg az olvasást, holott ez lenne a legfontosabb.

Pro - Eszteranna:

Először azzal kezdeném, hogy vegyük külön az általános iskolát és a középiskolát.
Szerintem az első nyolc év bőven elég arra, hogy megszerettessük a gyerekekkel az olvasást, kialakítsuk az olvasás készséget. Választhatunk olyan műveket, amiket könnyebb ebben a korban olvasni, megérteni. Persze ezt a hisztit az egyes művek körül nem értem. Mindenkinek más ízlése van könyvek terén. Én például gyűlöltem az Egri csillagokat 13 évesen, viszont előző évben pedig rajongtam A Pál utcai fiúkért, kilencszer olvastam el. A velem egyidős unokatestvérem viszont az Egri Csillagokat imádta, megtanulta fejből az első 5 oldalt és kb ezerszer elolvasta, A Pál utcai fiúkat meg bedobta az ágy alá. Hiába változtatnánk meg mai, kortárs, bestseller siker könyvekre a kötelezők listáját, ugyanúgy lenne, amit gyűlölne a gyerek és lenne, amiket szeretne. Mindig a Harry Pottert hozzák mint pozitív példa. Mintha evidencia lenne, hogy minden egyes élő ember Harry Potter rajongó (én pl. nem szeretem). Nincs kőbe vésve hogyha a Harry Potter, a Trónok Harca vagy Garaczi László, Nógrádi Gábor, Szabó Magda, Simon Márton lenne a kötelezők listáján, akkor az egész osztály egy nagy boldog családként ülne irodalom órákon a betűket falva. Azzal egyet értek, hogy általános iskolában lehetne több szabadon választott mű, hogy rájöjjenek a gyerekek mit szeretnek olvasni, de egyetlen olyan könyv, műfaj vagy szerző sem lesz, amit mindenki élvezne és szeretne.

Kontra - Zsani: 

Nem is kell, hogy mindenkinek tetsszen. Vannak olyan kanonikus szövegek, amiket a mai napig nem szeretek. Van hozzá viszonyom: hogy nekem ez nem jön be. De ahhoz, hogy ez kiderüljön, el kellett olvasnom. Én imádtam a Vörös és feketét, de sehogy sem tudtam azonosulni Balzac alakjaival. Szerencsére, a feladatom az volt, hogy összevessem a két művet, és így óriási felismerésekre jutottam. De ha csak Balzacot kellett volna olvasnom, annyit éreztem volna, hogy szerintem ez béna, és uncsi, hogy mindenki minden áron gazdag akar lenni. A szövegek párhuzamba állítása régi trükk, és bejöhet a nehezebb klasszikusok kapcsán is. Most tegyük félre, hogy te szeretsz olvasni, ami tök szuper, de az olvasásszociológiai kutatások azt mutatják, tényleg külön kell választanunk az általánost és a gimit. Ugyanis az olvasókat már az általános hetedik osztályra elveszítjük. Aki akkor nem utálja meg a könyveket, valószínűleg soha nem fogja. Ők máris az "olvasói elithez" tartoznak és Lucy Daniels, Walt Disney, Jacqueline Wilson, Erich Kästner, J. K. Rowling, Claude Clement, Meg Cabot és Astrid Lindgren könyveket keresnek a könyvtárban. Ami azt illeti, ez tény, hogy a Harry Potter jobban leköti gyerekeket, mint a Móra Ferenc. Az alap tényleg nem lehet az, hogy mind szeretjük, (bár én a Harry Potter esetét vitatnám, azt tényleg szeretik), de nem is kell. Viszont az arányok fontosak, és nem ártana, ha alapvetően több lenne az olyan mű, ami érdekes volt számukra. Már az is jó lenne, ha több lenne, amit végigolvasnak különösebb szenvedés nélkül. Az olvasás nem egy halott és szent dolog, itt van az orruk előtt könyvtár, csak úgy beszélünk az irodalomról, mintha az Egy ropi naplója, a Rumini, az Időfutár, A Szent Johanna gimi, vagy a Durrell nem is az lenne. Pedig ezek lekötnék őket. Persze, van köztük, amit nekem ma kisebb büntetés olvasni, de a gyerekek fejlődése és olvasóvá nevelése kéne, hogy legyen a cél a kultúraközvetítés helyett, azt pedig nem lehet úgy, hogy egyből bedobjuk a mély vízbe az úszni nem tudót, még, ha a cél a mély víz is. 

2. Elavultak, ma már nem élvezhetőek.

Pro - Eszteranna:

Maximum a művek nyelvezete elavult, de nem a témájuk. Semmi új nincs a nap alatt. Csokonai Dorottyája ugyanarról szól, mint Beyoncé Single Ladies száma. Az Ifjú Werther szenvedései pedig simán felveszi a versenyt egy Justin Bieber vagy Backstreet Boys slágerrel. Az embereket évezredek óta ugyanazok a témák foglalkoztatják mint például a szerelmi csalódás, a házasság (úgy egyáltalán a szerelem minden változata). Egy jó tanár (mint amilyen nekem is volt gimnáziumban) meg tudja mutatni a diákoknak, hogy hiába több száz éve játszódik a történet, hiába halt meg egy másik évezredben a szerző ugyanarról ír, mint ami minket is fogalakoztat nap, mint nap és a gyakorikérdések.hu-n próbálunk utána nézni. A pedagógus meg tudja mutatni a diákjainak, hogy Petőfi akkora ikon volt (a saját, jellegzetes öltözködési szokásaival) a maga korában Magyarországon, mint Michael Jackson a fehér zoknijával, a kalapjával és a félig betűrt fehér pólóval.
Az arany virágcserép felér bármelyik házibulis trippel. Móricz vidékje ma sem néz ki nagyon másként. A Candide pont annyira zseniális, mint a Brian élete zárójelenete, Monty Python, South Park és Cannibal! The Musical rajongóknak kötelező! Ha ezeket sikerül meglátniuk a diákoknak, akkor a néhol nehézkes, nem olyan könnyen érthető nyelvezeten is sikerül átjutniuk.
















Kontra - Zsani:

Azt sem gondolom, hogy bárki úgy gondolná, akinek szívügye az irodalomoktatás, hogy ne lennének élvezhetőek a világirodalom legjobbjai. 

Jókat írsz amúgy, de a fejlődésregények azok, amiket amúgy még azok is szerettek a gimiben, akik amúgy utálták az egészet. Ennek ellenére én simán odaraknám Az Ifjú Werther mellé a Csikket meg az Útont. Aki a Werthert szereti, annak ezeket is olvasnia kell... És lényegében azt látom, te is ezt mondod. A baj, hogy ezek a kortárs párhuzamok nincsenek esztétikailag kibontva az órákon. Pedig mi most itt vagyunk, és a régi szövegek akkor kezdenek életre kelni, ha az itteni gyerekeknek mondani tudnak valamit. Ezzel, amit írsz, gyakorlatilag alátámasztod a kaput, hogy a csali, a bevezetés a kortárs alapélményeken, a mi, mai élményeinken múlik. Mert vegyünk egy olyan művet, amit semmilyen mai kulturális elemmel nem tudok összevetni. Akkor az a régi szöveg, nem más, mint adat, korlenyomat, történelem, de nem irodalom, nem esztétikai élmény. Ahhoz, hogy éljen a szöveg, kapcsolnom is tudnom kell. Jól látod, a fent említettekel szerintem is könnyen lehet kapcsolni, az egyiket jobban szeretem, mint a másikat, de szerintem egy Zrínyit, vagy egy Vörösmartyt nehezebb játékba hozni. Még szerencse, hogy vannak olyan kortárs versek, amik játékba hozzák őket! Szerintem egymás nélkül az egyik sem érne olyan sokat mint így, és lényegi részüket veszítenék el. Ráadásul te most olyan szövegeket említesz, amiket nem nehéz szeretni. Azon, hogy egy Bánk Bán kinyíljon nekem ezért erősen kellett dolgoznom és nem is következett be 18 éves korom előtt, pedig lelkes voltam.

A másik nagy gond, hogy nem elavultak, de a kronológiáról le kéne mondani, ami egy posztszocialista hagyomány: onnan ered, hogy a társadalomtörténet illusztrációja az irodalomtörténet, így kronologikusan kell azt is tanítani. Ez az olvasóvá nevelés szempontjából vakvágány. Nem társadalomtörténetet oktatunk - elvileg. Másfelől, a régi nehéz szövegekkel kezdik, (holott mondjuk a 20. század közelebb állna a kamaszokhoz) 6. - 7. osztálytól, ami azt jelenti, hogy olyan nyelvi akadályokat kell megugrani, ami szinte lehetetlen. Ráadásul értelme sincs. Nem az határozza meg a tananyag sorrendiségét, hogy mikor befogadóak a szövegre a gyerekek, hanem, hogy sorjában le kell adni. Ez baj. Igazad van, legtöbbször a nyelvezetük nehéz. De van, hogy nem csak az! Nézd csak meg, hogy pont a nyelvezet az, amit a gyerekek egy kis szelete még nagy nehezem megugrik (már ezt az ugrást fölöslegesnek tartom ennyire erőltetni), de ha olyan szöveggel találja szemben magát, ami egyáltalán nem érdekli a témájában, egyből ott hagyja. 

Visszatérek egy kicsit a Bánk Bánra. Komolyan, te találkoztál olyan gimissel, aki ezért odalett volna, úgy érezte volna, na ez az a könyv, ami mindent visz... Már maga a pályázat olyan didaktikus műre utal, ami az én irodalomfelfogásomtól messze áll, és inkább kultúrtörténeti, történelmi jelentőséggel bír, mint esztétikaival. De ettől még lehet jó mű. Mint ahogy fent olvashatjuk az oktatás célját, valószínűleg ezért is van benne a tankönyvben. Mára azonban meglepő módon találtam benne kapcsolódási pontot és esztétikai élményt. Ez még számomra is meghökkentő, mindenesetre félve teszem Vörösmarty mellé a mérlegre. Össze sem lehet hasonlítani! Berzsenyivel szintúgy. Akik amúgy tök szuperek tematikájukban, mégis nehezek a diákok számára a nyelv miatt. Szerintem van ennek is egy szuper módszere, konkrétan Fenyő D. Györgynek van egy könyve, a Poéta iskola, ami játékosan vezet be a líra világába: stílusgyakorlatokat, technikai feladatokat ad, észre sem veszed, már kened vágod a verseléseket, viszonyod van Zrínyihez, és rajongani kezdesz Berzsenyiért. Ha pedig dráma, akkor igen, a legnehezebb műfaj, miközben én soha nem éreztem annak. Egy Shakespeare-t, Moliére-t, Goethe-t vagy Szophoklészt nem lehet nem élvezni. A magyar drámatörténetet bújva viszont szuper történelmi, politikai műveket lehet találni, ami régi és identifikál. Csak nehéz, és egy átlagos kamaszt nem érdekel. Mondhatnám, hogy azóta Zrínyit is megkedveltem, de ez senkit nem érdekel, és ennek ellenére nem gondolom, hogy a Szigeti veszedelemmel kínozni kéne a gimnazistákat. Vannak olyan szövegek, amiket el is tudnak olvasni, ami nem egy rossz alap, ha beszélni szeretnénk róla... A tartalmi kivonatokat bármikor elérik a neten, van hozzá egy csomó recepció, de ennek vajmi köze van az ő befogadásukhoz. Persze látom, a cél nem az, hogy elolvassák, hanem, hogy tudjanak beszélni a Zrínyiről. Bőven vannak művek, amik, úgy érzem, nem reagálnak a kamaszok problémáira.
 
3. A kötelező olvasmányok nem reagálnak a kamaszok problémáira, élethelyzeteikre, lelkivilágukra.

Pro - Eszteranna:

A Rómeó és Júlia, Az Ifjú Werther szenvedési, a Fanni hagyományai az első kamaszkori szerelem túlkapásait gyönyörűen mutatja be, annyira együtt lehet szenvedni Wertherrel, amikor a menzán a srác matekszakkörről sosem melléd ül, hanem a Pamela Anderson méretekkel rendelkező művészeti osztályos lány mellé. A Rómeó és Júlia görbetükrében tökjót lehet röhögni a haverod szerelmi bánatán, amikor nagy szünetben már a harmadik tornász lányba szerelmes halálosan és felírja alkoholos filccel a karjára, hogy „I wanna die for you Juli”. Majd egy szünet múlva: „Rózi”.

Az Anna Karenina, a Bovaryné, a Nóra segíthet megérteni azt, hogy miért váltak el a szüleink, azt hogy nem annyira egyszerű ez, mint ahogyan azt elsőként kamaszfejjel gondoltuk. A Bűn és bűnhődés fiatal Raszkolnyikovjával is könnyen lehet azonosulni idealista, kevés reális tapasztalattal rendelkező kamaszként.

Kontra - Zsani:

Szerintem megint olyan műveket említesz, amiket könnyű szeretni. Bőven vannak a művek, amik, úgy érzem, nem reagálnak a kamaszok problémáira. Ahogy az Aranyember sem, ami egy öregedő pasi dilemmáit árnyalja amúgy gyönyörűen, csak ennek pont semmi köze egy általános iskoláshoz.

Akkor vegyük megint külön az általánost a gimitől, mert tényleg itt teszik le a könyveket egy éltre a gyerekek. Régen az volt az alap koncepció, hogy ne hagyja el senki úgy az általánost, hogy ne hallott volna a kanonikus művekről. Nos, ez egy enyhén elavult szempont. A Kincskeresőben Gergő már az első fejezetben elveszíti a kishúgát, és úton útfélen a szegénység és a halál jön vele szembe. Kell ez egy gyereknek mindjárt az elején? Miért nem lehet könnyebb szövegekkel kezdeni? Én emlékszem, hogy az első könyv, amit elsőben titokban elolvastam éjszaka az Fekete István Csíje volt. Messze van a Kincskereső nyomasztásától, de engem már az is a padlóra küldött. Abszolút lerombolta a szerelemről alkotott ideámat. Persze, lerombolódott volna amúgy is, de akkor úgy éreztem, ez első ilyen élményként egy kicsit erős. Inkább olvastam volna barátságról, kalandról. Hetekig ki voltam borulva. Gergő mellet lehet említeni A Pál utcai fiúk Nemecsekjét és a Légy jó mindhalálig Nyilas Misijét, akik megint véznák, elesettek, jót akarnak, na de mire mennek vele. Nem valami motiváló. Láng Benedek szerint "Ha hozzájuk válok hasonlatossá, én is olyan reménytelen lúzer leszek, akit az "egészségesek" kinevetnek." - és igaza van. Az igazi emberi értékeket olyan alakok képviselik, akikkel nem szívesen azonosul az olvasó. Fog, nyilván, de arra jut, hogy ez szívás. A Tüskevár a fiúknak felüdülés, de én például viszolygok a Fekete István-féle "környezeti neveléstől". Tőlem ez baromi távol áll, és sokkal jobban élveztem az "ajánlott" olvasmányokat, A végelen történetet, A két Lottit, az Emilt, a Tom Sawyert, Jackline Wilsonokat, a Harry Pottert, a Stanley, a szerencse fiát, Az emlékek őrét, a Pippit, a Durrelt, meg a különböző kultúrák mitológiáját. A kötelezőek közül az az Egri csillagok meg a Kőszívű (pedig a statisztikák szerint a Kőszívűt is csak a diákok 40%-a olvassa) tetszett. Tudom, hogy a nyelvezetén fennakadnak az olvasók, de ezek viszont számomra voltak annyira izgik, hogy élvezettel olvastam őket. De ehhez baromi sokat kellett olvasnom addigra, hogy megugorjam. És olvastam is. Ahogy emlékszem: folyamatosan és mindent. Csak erre a suli pont nem volt kíváncsi. A Jókaira nyelvileg irtó nehéz. A Kőszívű amúgy kimondottan izgi, viszont vannak akkor jó novellák, meg A tengerszemű hölgy, amik szerintem könnyebbek egy kamasznak, ha már annyira akarjuk. Jókai zseniális, csak nagyon nagyon korai. 

De ezen a ponton azért felvetnék egy számomra elég szembetűnő problémát, ha már kultúra formálásról, meg önazonosságról szól a tanterv. Ezek a művek veszélyesek tudnak lenni, ha nem a helyükön kezeljük a dolgokat, és én nem adnám még kiforratlan gyerekek kezébe. Például az Egy magyar nábobban van egy epizód (sok helyen kötelező, vagy ajánlott), amiben Kárpáthy János viccet csinál a "cigánybohócából", Vidrából. (Közben a kutyájának emberi neve van.) Mindenki iszik, dőzsöl, szerencsétlen Vidrának pedig le kell nyelnie egy élő egeret. Ez azért elég durva, és nem tudom, mit éreznék, ha roma srácként kéne a "művet elemezni". Ezek a klasszikus, kanonikus szövegek olyan társadalmi tükröt tartanak, ami mára nem érvényes, ráadásul káros is lehet. Bár, én a kortárs könyvekből is hiányolom a társadalmi hitelességet, de szerencsére vannak kivételek. Egyesek még a közoktatásba is eljutnak. De alapvetően ezek művek sajnos "tabudöntögetőek" és "problémásak", nem úgy, mint mondjuk a nyugati gyerekirodalomban, ahol teljesen természetesnek veszik azt, ami van. 

Aztán: Hol vannak a lányok? A kötelezőkben sehol. Legalábbis olyan sehol, akivel szívesen azonosulnék, és fontos szerepe lenne. Az első karakter, ami megragadott még az általánosban Elizabeth Bennet volt a Büszkeség és Balítéletből, meg Jo a Kisasszonyokból. Na, ők jó fejek nagyon! A gimiben persze találkozunk a világirodalom szuper nőalakjaival, de addig az iskolában szó sincs ilyesmiről az irodalom óra keretében. Pedig csajok legalább vannak a kortárs magyar irodalomban.

4. Ha kötelezővé teszünk valamit, akkor azt már nem lehet élvezni.

Pro - Eszteranna:

Ezzel a kérdéssel az egész oktatást kérdőjelezzük meg. Az is kötelező, meg dolgozni is, ettől még lehet élvezni, amit csinálunk. Meg egy rendszert ki kell alakítani, ha egy 30-40 fős osztályban mindenki teljesen más könyvet választ, akkor nem lehet órát tartani.

Kontra - Zsani:

Ezzel én nem értek egyet. Lehet úgy tanítani, hogy nincsenek kötelezők, a tudás a tanár fejében van. Miért ne lehetne rendszer, hogy mindenki elhozza azt a művet, amit szeret és beszél róla? Persze számon kérni nehezebb, vagy"osztályzatot", majd ilyen-olyan bizonyítványt adni vagy nem adni. Legalábbis másképp kell akkor erről az értékelésről gondolkozni. De úgy hiszem, az osztályzatoknak nem sok köze van a valódi oktatáshoz és tudáshoz. Ha ezen múlik, ne legyen számonkérés és osztályzat, mert ezek önmagukban nem érik meg a "kötelezők" jelentette kockázatot, a nem tudott, de ötösre megírt anyagokat. Igen, ezzel az egész oktatás jelenlegi formáját kérdőjelezzük meg. 


 
Ha kíváncsi vagy, mi mit ajánlunk, kattints!
 
Mi a jó mégis azokban a művekben, ami kötelezőkként él a fejünkben?

Az érvelés hamarosan folytatódik! Figyeld a blogot, ha tetszett a cikk!

Kapcsolódó cikkek