Különleges apróságok

Interjú Vadadi Adriennel

2017. november 9.Somogyi Laci

cimkék: Pagony interjú

Már kapható Vadadi Adrienn legújabb könyve, a Titkos reggeli, mely az ovis és iskolai történetek után ezúttal családi körben játszódik. Adriennt az új könyv születéséről, és saját gyerekkori és családi élményeiről is kérdeztük.
Az óvoda és az iskola után ezúttal családi körben játszódnak a Titkos reggeli című könyved történetei. Honnan jött az ötlet, hogy családi meséket írj?

Akkoriban Emmával, a kislányommal, aki amikor ez a kötet született öt éves volt, olyan izgalmas korszakunkat éltük együtt, hogy muszáj volt leírnom amik történtek velünk. Csak egymásra kellett hangolódnunk, és minden apró-cseprő dologból valami jóízűt főztünk ki. Kitaláltuk hogyan járhatnánk túl a vadász eszén, hogyan lehet túlélni, ha elromlik a mosógép, de Emma még azt is eszembe juttatta, milyen jó volt gyerekként hangosan csámcsogva enni.

A család egyik legfontosabb rituáléja általában az esti mese. A te lányaidnak mi volt a kedvenc esti meséje, amit olvastál nekik?
A lányaim között tíz év korkülönbség van, ami a kedvenc meséken is meglátszik. Mindkettőjüknek kedvence volt Pom Pom, Mazsola és Tádé, Moha és Páfrány, Sehány éves kislány, viszont Merinek még olvastam Rumcájsz történeteit és Frakkot, Emmának ezek helyett inkább már az ovis meséket. Ahogy nőtt, úgy változtak az ágya mellett a mesekönyvek is. De sorban valahogy így következtek: Berg Judit Maszatjai, Gyuri a legcsinosabb óriás, Janó és Jankák, Bot Benő, Szutyoksári… a mostani legújabb kedvencek pedig Gombos Jim és Lukács, a masiniszta, és Csoda és Kósza.

A történetek nagyon élő, személyes sztoriknak tűnnek a könyvben. Honnan merítetted őket? Esetleg a saját gyerekkorodból is?

Amikor írok, mindig elárasztanak az emlékek. Nem csak az anyukaként megéltek, hanem a nagyon-nagyon régiek is. Sőt, még olyanok is, amiket csak másoktól hallottam. Így aztán ebbe a kötetbe is kerültek ilyenek is, olyanok is. Velem esett meg a Palacsinta hiszti mesés história, hogy addig könyörögtem a strandon lekváros palacsintáért, amíg apukám be nem állt a tűző napon kígyózó sorba, hogy vegyen nekem egyet. Aztán amikor fél óra múlva végre megkaptam, őrült hisztibe kezdtem, mielőtt még beleharaptam volna, hogy inkább kakaósat kérek! Apukám nem szólt egy szót sem, csak kivette a kezemből a lekváros palacsintát és a fenekemre sózott vele. Képzelhetitek milyen hatalmas ütést mért rám azzal a ragacsos tésztadarabbal! Ennek ellenére még ma is érzem, hogy mennyire fájt. Mindenesetre végre kiírtam magamból ezt az óriási lelki traumát, csak most kedvem szerint alakítottam az eseményeket.

Egy kicsit olyan a könyv, mintha segíteni is szeretne a szülőknek abban, hogyan értsék meg jobban a gyerekeiket, hogy oldják meg a családi perpatvarokat, hogyan kérdezzenek úgy, hogy a gyerekek szívesen válaszoljanak. Ez tudatos volt a részedről?

Nem. Én nem szeretném azt mutatni, hogy olyan vagyok, aki mindent jobban tud. Főleg, mert a valóságban sokszor én is, mint gondolom mindenki más, váratlan helyzetekben nem megfontoltan, hanem ösztönösen cselekszem, ami nem mindig a legjobb megoldás. De persze én is, mint gondolom sokan mások is, igyekszem tudatosan megfigyelni önmagam, hogy a hirtelen jött szituációkban ne a bevésődött, tanult viselkedésminták szerint cselekedjek, hanem, ha azok nem tetszenek, akkor írjam felül őket és helyettük a magamé szerint. És ez azért nem mindig megy úgy, mint a könyvben szereplő anyukának és apukának! Van, hogy kiabálok a gyerekeimre egyet, és csak később veszem észre, hogy nem is dühös voltam, csak mondjuk féltem. Féltettem Emmát, hogy leesik a fáról, de nem azt mondtam neki, hogy kapaszkodjon nagyon, mert dobog a szívem, hanem hogy most rögtön másszon le. De ez olyan emberi, nem? A könyvben szereplő szülők mesebeli szereplők, nem hús-vér emberek, így hát mindig szuper megoldással állnak elő. De azért jól jöhet egy-két trükk vagy humoros megoldás, amit elleshetünk tőlük.

Az egyik történetben anyu pizzát süt. Te szoktál sütni-főzni? Mi a család kedvence?

Én szeretek gyakran meleg vacsorát csinálni. Olyan más azt megenni, ami az én kezem közül jön ki, nem pedig a felvágottas zacskóból. Mi csak hétvégén és esténként vagyunk négyen együtt, és csak arra az időre, amíg az asztalnál ülünk, hiszen van egy kamaszunk, aki már más utakon jár. Ezért fontos nekem, hogy az a kis idő a lehető legotthonosabban teljen el. És ehhez hozzátartozik, hogy az én főztömet együk. De nem kell különleges lakomákra gondolni, szerencsére a spenótnak, a tejberizsnek vagy egy paradicsomos tésztának is örül mindenki.

Nektek van (titkos) családi rituálétok?

Van, de mivel titkos, nem árulom el. A gyerekkori rituálék felett viszont már eljárt az idő, így azok elmondhatóak. Panellakásban nőttem fel, ahol a fürdőszoba és a vécé egymás melletti helyiségekben volt. Apukámmal mindig azt játszottuk, hogy amíg az egyikünk fürdik, a másikunk pedig a szomszédban ücsörög, ritmusokat kopogunk egymásnak a falon, amit a lehető legpontosabban vissza kellett kopognunk. Időutazás volt, amikor egyszer felnőtt koromban, a szüleimnél hétvégézve, tusolás közben meghallottam a titi tát! Vagy iskolás koromban anyukámnak reggelente ágyba vittem a kávét. Baj csak akkor volt ezzel, ha csak szemes kávé volt otthon és hajnalok hajnalán a kávéőrlésre ébredt az egész ház. De szerettem reggel, jó korán friss kifliért a boltba lemenni, titokban azon versenyeztem a nénikkel, bácsikkal, hogy én legyek az első. Ezért igyekeztem még hat óra előtt a bolthoz érni. Egyszer már háromnegyedkor ott voltam, de már hárman ácsorogtak a bolt ajtajában. Nem az utazások, a szülinapi ajándékok, hanem ezek a rituálék azok, amik a gyerekkoromat jelentik ma. Akkor fel sem tűnt, hogy milyen különlegesek, hiszen csupa kis apróság volt az egész, de ha ma rájuk gondolok, újra az anyukám és az apukám kicsi lánya akarok lenni.

Olvass bele a könyvbe itt!

Rendeld meg itt!

(Kálmán Anna illusztrációi)