Kutyaütő komédia

René Goscinny - Jean Jacques Sempé: A kis Nicolas

cimkék: #jó könyv #Eszter blog

Nem voltam gyerekként sem egy nagy újraolvasó típus, de a Janikovszky-köteteken és a kis Nicolas-sorozaton azért minden nyáron rendre átmentem. Belém ivódtak Sempé vonalas, karikatúraszerű rajzai, a képregényes szó- és gondolatbuborékok, az, hogy a gyerekek sokszor annyival kisebbnek tűnnek a felnőtteknél, mint amilyenek a való életben lennének. Kicsik ugyan, de tudjuk: sok kicsi sokra megy. Aki pedig ismeri Nicolas-t és a barátait, az tudja csak igazán, miről beszélek.

Általában a legegyszerűbb ötletekből születnek a legzseniálisabb dolgok. Goscinny sem cifrázta túl a kis Nicolas-történetek keretét. Főszereplője egy átlagos, francia kisiskolás, átlagos anyukával, apukával és tanító nénivel. Az osztálytársak között megtaláljuk a tipikus karaktereket: a strébert (aki mindig hisztizik és leveri magát a földre, mert senki sem szereti), a gazdag, a verekedős, a rossz tanuló és a folyton zabálós, kövér gyereket. Egyszerre vannak nagyon közel és nagyon távol tőlünk. Ismerős világ, ismerős díszletekkel, karakterekkel és szerepekkel, de a szokatlanul ironikus narráció mégis távolságot teremt. Az olvasó pedig csak akkor veszi észre, hogy tulajdonképpen saját magán, a saját környezetén nevet, amikor már rég késő. Goscinny a karikaturista szemével domborítja ki, és nagyítja fel a legtipikusabb emberi tulajdonságokat. Könyörtelenül fókuszál rá a szerepekbe merevedett felnőttek játszmázgatásaira, de olyan ügyesen, hogy a felnőtt olvasó mellett a gyerek is dől a nevetéstől, holott Nicolas-hoz hasonlóan ő sem érti még ennek az egésznek a pszichológiai működésmódját. “Minden évben, vagyis hát tavaly és tavalyelőtt, mert a többi olyan rég volt, hogy már nem emlékszem, a papa meg a mama sokat vitatkoztak, hogy hová menjünk nyaralni, és aztán a mama sírva fakad, és azt mondja, hogy megy a mamájához, és akkor én is sírok, mert nagyon szeretem a nagyit, de nála nincs tengerpart, és a végén oda megyünk, ahová a mama akarja, és az nem a nagyinál van.”

De ahogy a gyerek nem érti a felnőttet, úgy a felnőtt sem érti a gyereket. Sempé rajzain is szépen megjelenik ez a kettejük közti áthidalhatatlannak tűnő távolság. A kisiskolás sokszor éppcsak a felnőttek térdéig ér (egyébként minél nagyobb a baj, a gyerek annál kisebb a felnőtthöz képest). A felnőtt (szülő, tanár, felügyelő) a gyerekkel való kapcsolatát a szabályok állandó megerősítésére, a határvonalak kijelölésére, és normaszegés esetén a szankciókkal való fenyegetőzésre redukálja le. A repertoárból még leginkább az édességmegvonással való fenyegetőzés okozza a gyerekekben a legnagyobb rémületet, de igazán az sem működőképes. Az iskolaigazgató “életszagú” intelmei viszont párját ritkítják: “Az osztálytársatok minősíthetetlen durvaságot tanusított Dubon tanár úr iránt. Nem találok mentséget az elöljárónak és a kornak kijáró tisztelet teljes hiányára. Nem mérte fel, de mennyire nem, hogy felelőtlen tettével milyen mérhetetlen bánatot okoz a szüleinek. És ha a jövőben nem tér jobb belátásra, börtönben fogja végezni, mert minden tudatlan szükségképpen oda kerül. Okuljatok a példáján!” De a büntetőfeladatok sem kevésbé viccesek: “A tanító néni megmérgesedett, és büntetésül feladta Eudes-nek, hogy ragozza el írásban, minden időben és módban, számban és személyben a következő igét: “Nem utasítom vissza, hogy átadjam a helyemet egy pajtásomnak, aki lekváros kenyeret ejtett az ingére.”

A felnőtt állandóan azt lesi, hogy az érvényben lévő normarendszer keretein belül, vagy már kívül helyezkedik-e el a gyerek. A gyerek oldaláról azonban nincs értelme sem normaszegő magatartásról, sem határfeszegetésről beszélni, hisz egyiknek sincs túl sok értelme. Számára valami vagy szórakoztató, vagy unalmas. A verekedés például nem egy büntetendő deviáns viselkedés, hanem remek mulatság. Ebből az aspektusból viszont a felnőtt különös emberfajtaként tűnik fel, akit nem könnyebb megérteni, mint egy marslakót: “Nem értem, hogy lehet, hogy Tartafel tanát úr nem szereti a szép időt. (...) ha esik, nincs tízpercünk az iskolában, mert nem mehetünk ki az udvarra. Hát ezért nem értem Tartafel tanár urat, hiszen ő is élvezi a jó időt, ő a felügyelő az udvaron.”

Vegyes érzésekkel viseltetek az új, öt könyvet tömörítő kötet iránt. Nem tudom eldönteni, hogy a nosztalgia szól-e csak belőlem, mikor a ‘80-as évek A/5-ös méretezésű, mórás sorozatát sírom vissza, vagy egyszerűen tényleg jobban fekszik ennek a műfajnak a kis formátum, és a sorozatos kiadás. Az összes régi történet birtoklásából fakadó öröm körülbelül a századik oldalnál, a könyv súlya alatt kiforduló csuklóm miatt vált múlandóvá. A régi példányok a sok használattól lapjaikra hullottak szét. Valahogy nehezen tudom elképzelni, hogy egy kisiskolás ezt a lexikonméretű könyvet is annyit forgatná, mint egy kisebb kiadványt. Bognár Róbert új fordításában sokszor gördülékenyebb, élőbb a szöveg (bár a szerkesztés után is maradtak benne hibák), de van néhány mindig visszatérő kifejezés, név amik ugyancsak zavaróak. Nicolas sokszor mondja a “tök baró”-t, ami a mai gyerekek fülének inkább ciki, mint modern. Ennél szerintem aranyosabb volt Farkas László “irtó klassz”-a. Ez sem épp modern, de valahogy illik ehhez a bájos világhoz. Ami még nagyon kirívó volt, az az “adni a fejének” szókapcsolat, ami a stréber fiú, Agnan miatt ugye sokszor elhangzik. Nekem túlzottan elüt, egyszerűen nem való Nicolas szájába, akkor már sokkal inkább az “odasóz”, “püföl”, és hasonló kifejezések. A Boullion gúnynév lefordítása pedig úgy tűnik minden fordítónak fejtörést okoz. Bár kevésbé frappáns a Paszuly név magyarázata, de jól hangzik és vicces, a Tüktoj viszont inkább kimódolt és túl erőltetett.

Kapcsolódó cikkek