"Lehetnének máshogy a dolgok" - két regény kamaszoknak

cimkék: #jó könyv #ismertető #Nik blog #bátor könyvek

Valahogy úgy tűnik nekem, mintha a kiskamaszoknak, kamaszoknak szánt irodalom nem annyira pörögne Magyarországon, mint a nyolcvanas években. Az egy következő cikk tartalma legyen, hogy ennek vajon mik lehetnek az okai nálunk, viszont annak örülhetünk, hogy rengeteg fordítás látott napvilágot az elmúlt években, hiszen külföldön dübörög a 10-16 éves korosztálynak szánt könyvek kiadása.

Hogy ne érje szó a ház elejét, azért nálunk is íródott egy-két igen jó regény, itt van például egyik kedvencem, A kelyhesek titkos temploma, ami abszolút hagyományos struktúrájú, történelmi, kaland- és vakációs regények egyvelege, nagyon jól megírt, gördülékeny szöveggel. Böszörményi olykor fantasys, néhol család és persze kalandregényei abszolút közszeretetnek örvendenek, és meg is osztják a közízlést, már a legkülönfélébb olvasói reakciókat hallottam felőlük. Kis Ottó nosztalgikus és kicsit Szerb Antalt is eszünkbe juttató A terepasztal lovagjai is a vakációs könyvek közé sorolható leginkább. És a Nefelé, ami érzékenységével és filozofikus merészségével az egyik legszebb regény az elmúlt évtizedben, nem hiába van helye a TOP50ben.

Valahogy ritka mostanság a mássággal, a válással, a problémákkal foglalkozó, nagyobbaknak szóló könyv, esetleg a transzcendens dolgokat kicsit megvakargató, megkopogtató regény, de az sem gyakori, aminél meg hasunkat fogjuk a nevetéstől, mint mondjuk a Szeleburdi családnál foghattuk...

Mint írtam, a kiadók viszont (Könyvmoly, Animus, General Press) erősen rástartoltak a külföldi könyvek kiadására, hol várva várt sikert remélve a Harry Potter után, hol a megkapott díjak és elismertség, a valóban művészi alkotás megismertetésének attitűdjével nekibuzdulva. Hiszen vannak kihagyhatatlan könyvek a felnőtt irodalomban is, így elég természetesnek tűnne, hogy egy olvasó gyerek számára is léteznek megkerülhetetlen szövegek. És bár ebben sosem lesz valószínűleg olyan egyértelmű kánon, mint a felnőtt irodalom terén (ahol ez a kánon szintén szépen feszegetődik időnként), de azért valami bizonyára körvonalazódik. Jó lenne, ha mi, magyar olvasók és olvasó gyerekek szülei, nem vesztenénk el a fonalat úgy a Rumini korosztály környékén, hogy mit érdemes és mit nem...

"Néha azt hisszük, mindent tudnunk kell. Pedig nem. Hagynunk kell, hogy csak azt lássuk, amit látnunk kell. A többit meg el kell képzelnünk."

Egy újabb regény, amit szeretnék a figyelmetekbe ajánlani, David Almond Skellig - Szárnyak és titkok című regénye. Ez tipikusan az a szöveg, ami szabad értelmezésre, a szöveggel való kommunikációra és gondolkodásra hív. A főszereplő, Michael szüleivel és kistestvérével érkezik új lakóhelyére, a kényelmes dobozlétből egy kertvárosi, lepukkant házba. Eközben Michael kishúga, aki újszülött, beteg és ez állandó rettegéssel tölti el a családot. A kert és a ház mégis tartogat meglepetéseket, nem is akármilyeneket. Az életveszélyes állapotú garázsban Michael talál egy hihetetlen furcsa, már-már misztikus lényt, akivel különös kapcsolatba bonyolódik. Ő Skellig. Skellig a félig ember, félig állat kategóriába tartozna, úgy első pillantásra, valami Enkidura vagy Mauglira hasonlít, aki a törzsi és a valós lét között (nem) mozog egy cérnaszálon, de milyen vékonyak is ezek a határok... Az a mocsok, amiben, mint kiderül betegen tengeti mindennapjait, az undor érzetét kelthetné, Michael mégis segítségére siet. Mindennap ételt visz neki, és folytonosan segítséget nyújt, egyfajta mókuskerék harcot szalad Skellig betegségével, "Arthurral", azaz arthritis-szel. Egyértelmű, hogy kishúga betegsége, és tehetetlenlenségi érzése transzponálódik át Skellig gyógyításába, mindez valahol -lelki- feloldozást is ad számára, de amikor kiderül, hogy furcsa barátjának szárnyai vannak, egy egészen más metafizikai síkba helyeződik át kapcsolatuk, Skellig félemberből félangyallá változik. Ráadásul itt lép be a különös szomszédlány is a történetbe, aki szabadságával és nőiségével még jobban előremozdítja Skellig gyógyítását. A szomszédlány, Mina, Michaellel ellentétben nem jár iskolába, William Blaket olvas, az anyja egy szabad (talán exhippi) nő, aki lányát is a kertben, az agyagos műhelyében, teljesen szabad oktatásban részesíti. És Minának meghalt az apja.Olyan a kislány, mint egy koraérett, kis felnőtt, akinek minden tanácsa aranyat ér, miközben vadmacskaként mászik fára, alkot, fest, szaval és ír, egyszóval olyan személyiség, akinek biztosan vágyunk a barátságára, mert izgalmas, szabad és bölcs

"- A családunk mottója fel van festve az ágyam mellett a falra:
A víg örömökre lelt madár
Dalol-e rács megett? William Blake."
- hallhatjuk Minától.

A tökéletes valóság, és tényleg az. Nekem nagyon tetszik, ahogy egyértelműen nincs az iskola ellen semmilyen reakció a regényben, és a tanárok is abszolút árnyaltan ábrázoltak, ahogy a diáktársak is, de ennek a szabad életnek a leképezése mintha - pozitívan - kissé elfogult lenne. És miért is ne? Nincs az a kiskamasz (és felnőtt), aki ne álmodozna néha erről...
És Michael megéli, nemcsak olvas róla, a regény elején megismert fiúból valaki más lesz, talán valaki, aki sok felesleges konctól megszabadult és helyette sok felszabadító dolgot nyert cserébe.
Természetesen Skellig és a kishúg - aki szívoperációra vár -, sorsa összekapcsolódik, és ha hagyjuk magunkat sodortatni a szöveggel, meglepő intellektuális és spirituális élményben is részünk lehet. Pompor Zoli cikkét itt olvashatjátok a regényről.

David Almond regénye Nagy-Britanniában az év legjobb gyerekkönyvének járó Whitbread-díjat nyerte el. A könyvből film is készült, Tim Roth főszereplésével. Még egy érdekesség, 15 kilométerre nyugatra Írország délnyugati partjaitól létezik egy Skellig Michael nevű sziklasziget, az ír keresztény szerzetesek központja volt, mintegy hatszáz éven keresztül. A név az ír Sceilig Mhichil-ből ered és Mihály-sziklát jelent, from wikipédia.

"Én sem értem még, mi történik. Nem tudom, mi ez, de néha látok valamit... ami talán túl van."

Az anti-utópisztikus regények sorába illeszthető műfajilag leginkább Lois Lowry regénye. Egy látszatra teljesen tökéletes világba csöppenünk, ahol a család minden este megbeszéli, kivel mi történt aznap, reggel mindenki elmondja álmait, olyan rituálék, amikről azt gondolnánk, milyen vonzóak, hiszen ebben nekünk alig van részünk a rohanások közepette. Aztán persze kiderül, hogy minden felülről irányított, az őszintének tűnő beszélgetések tele vannak gombnyomással irányított igaszágokkal, a nemkérdezés, tehát a tudatlanság, a fentről irányított informáltság és infomrációszűrés gesztusával. Az egyedek is tökéletesek, aki nem, mehet a Másholba. Ez a Máshol sem a létező világok legrosszabika, hiszen semmilyen tudásunk sincs róla, egyszerűen csak létezik, mindenféle magyarázat nélkül. De minek lenne magyarázat, ha nincsenek kérdések.
Jonas, a regény hőse 12 évesen, mint minden másik 12 éves, vár a nagy ceremóniára, ahol a döntéshozók meghatározzák - hosszas, életük eleje óta tartó megfigyelések alapján!!! -, hogy kinek milyen munkakörben kell majd elhelyezkedni. Jonas bizonytalanul ül helyén, furcsa kételyekkel, ami eleve a többieket nem jellemzi, hiszen ilyen magatartás nincs kódolva az itt élő emberekbe. Majd mikor nem hallja magát a felsoroltak között, igen kellemetlen érzések szállják meg. És nem is véletlen. Hiszen számára különleges szerep adatott. Ő az emlékek őre feladatát kapja, ami nagyon kivételes és nagyon megtisztelő szerep ebben az uniformizált társadalomban. Elődje minden tudást átad neki, nevezzük kézrátételes módszernek (ez mindig érdekes, hogy az utólagos tapasztalatszerzést a jövőben milyen módszerekkel képzelik el, gondoljunk csak a 12 majomra, az Ötödik elemre vagy a Mátrixra), ez egy igen bensőséges kommunikáció, de ugyanúgy fájdalmakkal jár, hiszen nemcsak kellemes élményeket szerez be Jonas, képet kap a háborúról, az esésről, balesetről, de a magányról is, ami egy egészen másfajta fájdalommal jár. Előhív, illetve megad számára rengeteg olyan emléket tanítója, ami valós világában nem létezett. A hó, a karácsony, a szeretet vagy éppen az öregség, a halál.
Jonas összeroppan a teher súlya alatt, hiszen egyre világosabb lesz számára, milyen hazugságban élnek, amit a Másholnak hívtak, egy halálba küldő injekciós tű, akiket szüleinek nevez, tulajdonképpen egyszerű dolgozók a méhkaptárban. Az emlékek felülírják jelenét, új jelen dimenzióiba lép, ami viszont szintén nem valóságos. Látja a színeket, érzi az érzéseket (nem szed gyógyszert a bolydulás ellen, azaz hagyja magán elhatalmasodni a pubertás kor szeszélyeit) és előre megírt életét végül odahagyja. Ez nem egy happy endes regény. De nem hiszem, hogy el kell vegye az olvasók kedvét ez. Az utópisztikus társadalom kiépítése elég finom és nagyon tökéletesre fejlesztett, az emlékek őrének szerepe is abszolút indokolt, miért tartja fontosnak a döntéshozók csapata, miért van rá szükség. Ők azok, akik a szokatlan, ismeretlen dolgokkal szemben védik a társadalmat, tanácsot adnak, hiszen merítenek az emlékekből. Számukra sem egyedi emlékek ezek, de mivel átélik őket folyamatosan, egy kollektív szenvedő, Krisztusi, mindenkiért bűnhődő szerepet képviselnek. Csakhogy viselhető-e számukra ezek után az előtte élt élet? Ahol nincsenek olyan fogalmak mint szeretet, mert ez csak pontatlan fogalmazást takar, ahol a tudás és bölcsesség a megalkuvással és tudatlansággal rokon fogalom inkább, mint a tapasztalatokon is nyugvó belátással, ahol a szabályok tiltják, hogy közvetlenebb kapcsolatba kerülj bárkivel. Mindenképpen olyan könyv, amit érdemes egy osztállyal közösen is feldolgozni, és biztos, hogy nem az a típus, amit unni fogank az olvasók, sőt...
Az emlékek őre az Amerikai Gyermekkönyvtárosok Szövetségének díját nyerte el.

Kapcsolódó könyvek

Kapcsolódó cikkek