Leporoltuk a könyvespolcot

Nádori Lídia, Misi és Jancsi nyári olvasmány ajánlója

cimkék: #jó könyv #nyár

Nádori Lídia, a Sárkány a lépcsőházban írója és számos kiváló kortárs német szerző fordítója most arról ír, miket olvasnak nyáron. A fordító szemével olvassa a régi szövegeket, hogy melyik befogadható a mai olvasó számára is.

Amíg iskolába nem kerül a gyerek, érdemes az utóbbi tíz év gyerekirodalmi terméséből válogatni, és a „régi, jól bevált” mesekönyveket, képeskönyveket erős kritikával, saját nosztalgiánkat félretéve szemlézni. Ha a gyerek nagyobbacska, már nem ilyen egyértelmű a kép. Az idei könyvhét is hozott számunkra – nyolc-, illetve tizenegy éves fiaim számára – izgalmas újdonságokat, például Gévai Csilla Nagyon Zöld Könyvét, vagy a Rumini-sorozat legújabb kötetét. Ugyanakkor elérkezettnek láttam az időt, hogy a korábbinál nagyobb figyelmet szenteljünk a klasszikus gyerekirodalomnak. Ennek oka részben az, hogy az újabb termésben a korosztály-arány kissé elbillen a kisebbeknek szóló könyvek javára, míg a mostani szülőgeneráció gyerekkorában módszeresen és többnyire magas színvonalon jelentek meg a gyerekirodalom klasszikusai. A döntésben az is közrejátszott, hogy a mozgalmas és olykor viharos iskolaév végeztével a gyerekek szobája egy bombatölcsérhez kezdett hasonlítani, a könyvek összevisszaságában is rendet kellett vágni; s ha már rászántam magam a lomtalanításra, a földre dobált, majd újrarendezett könyvek közül kiválasztottam jónéhányat nyári olvasmánynak.

Tanulságos volt saját gyerekeim, egy új generáció szűrőjén keresztül újra találkozni ezekkel a régi könyvekkel. Nyilván nem volt véletlen, de nem is tudatos, hogy kizárólag külföldi szerzők műveivel kezdtük a nyári közös olvasást.

Verne Kétévi vakációjának már vagy harmadszor futottunk neki, korábban túlságosan nehéz olvasmánynak bizonyult a körülményes mondatszerkezet és az idegen szavak sokasága miatt. Ezúttal minden értelmezési nehézséget felülírt a történet izgalma, az ösztönök és a morál folyamatos konfrontációja és hajósromantika. Előbb-utóbb szükség lesz az újrafordításra, ami által a szöveg óhatatlanul egyszerűsödni fog, de Bartócz Ilona gondos munkájának köszönhetően a Kétévi vakáció 40 évvel ezelőtti kiadása még most is élvezhető.

Benedek Marcell fordításain viszont mintha egyáltalán nem fogna az idő. És a gyerekirodalom talán legvonzóbb, legkülönösebb alakja, a csontos angyal, P. L. Travers  Mary Poppinsa sem öregszik. Csupán az ikerbabákról, Johnról és Barbaráról szóló történetet hadd idézzem föl: Maryről ebben a fejezetben kiderül, hogy ő az egyetlen egyévesnél idősebb ember, aki gond nélkül elbeszélget a pimasz napsugárral vagy a locsi-fecsi seregéllyel.

Mark Twain Huckleberry Finnjét annak idején legalább ötször elolvastam. Különös érzés volt újra találkozni ezzel a Bendegúz-szerű figurával, de a közeggel is, ahol a történet játszódik: az amerikai Dél csavargókkal, banditákkal, babonákkal, négerekkel (sic!), és karitatív, misszionárius ambícióktól fűtött hölgyekkel teli világában. Koroknay István nem sokat teketóriázott, amikor megalkotta Huck Finn-nek, a fekete rabszolgáknak és más, a magyar kultúrában párhuzam nélküli alakoknak a nyelvét. Ez a nonsalansz jót tett a szövegnek; bár néhány fordulatot szemrebbenés nélkül átköltöttem felolvasás közben, a fordítás összességében remek. Érdekes, hogy alig van párbeszéd a könyvben, annál több az ízes népnyelvi fordulat, mégis fenn tudja tartani a gyerekek folyamatos érdeklődését. A titka az áradó, rendíthetetlen mesélőkedv, amely Mark Twain sajátja, és amely bennünket, kései olvasókat-hallgatókat is magával ragad.

Ugyanezt a hatást nem sikerül elérnie Karl May indiános könyveinek. A Medveölő fiába a második oldal közepén belebuktam. Két lovas közeledik felénk az első fejezetben, hát mit mondjak, eléggé lassan. Azon a ponton, ahol kisebbik gyermekem kérésére abba kellett hagynom a felolvasást, még csak az egyik lovas ruházatának felénél tartottunk. Szinnai Tivadar, a fordító sem könnyíti meg a türelmetlen utókor dolgát körülményes fordításával. Az előzéklap tanúsága szerint a könyvet egy második osztályos kitűnő tanuló kapta 1991-ben. Nem hinném, hogy sokkal tovább jutott volna annál, ahol mi tartottunk.

Többé-kevésbé vitán felül áll, hogy a világirodalom örökbecsű műveit időnként újra kell fordítani. A fordítás anyaga romlékony: újkorában lehet kitűnő, ötven-hatvan év akkor is elég hozzá, hogy megérjen a szándék a kiadókban a nyelvi felújításra. Az azonban erősen vitatott, hogy a ráérősen hömpölygő, a leírások állóképeivel minduntalan megakasztott történetmondást szabad-e megnyesni illetve „felturbózni” annak érdekében, hogy – korábbi példámnál maradva – egy Karl May-életmű ne merüljön el a feledés homályában. Úgy gondolom, legalábbis ami a külföldi gyerekirodalmat illeti, hogy az újrafordítás és egy óvatosan, ízléssel beleszerkesztő kéz csekély változtatásokkal is képes közelebb hozni a mai olvasóhoz az elavultnak tűnő könyveket.

Kapcsolódó cikkek