Megszólalni nehéz

Peter Bichsel: Egy asztal az egy asztal, ill. Pásztohy Panka, Holnap Kiadó, 2012.

cimkék: #jó könyv

Miért hívják az asztalt asztalnak? Miért szék a szék? Ezt a kérdést mindannyian feltesszük a nyelvelsajátításnak abban a szakaszában, amikor az artikuláció, a grammatika, a dolgok neve már automatikusan a birtokunkban van, és nyelvet mint a világ racionális megismerésének eszközét használjuk. Először azonban épp ezt akarjuk letesztelni: a nyelv és a világ közti összefüggés ésszerű-e?

Ezzel a kérdéssel pedig bezuhantunk a modernek wittgensteinnel keretezett ablakán. A naiv gondolkodás is megkérdezi: van-e valamilyen logikai kapocs a hangalak és a tárgy között? És rákérdez az irodalom: a nyelv, mint anyag, tart-e bármilyen evidens kapcsolatat a világgal, mint anyaggal? És ha nem – mert hamar kiderül, hogy nem – akkor miért éppen úgy hívjuk? Miért ne hívhatnánk másképp – egy olyan világban, ahol annyi társadalmi közmegegyezés, kovenció borult fel és üresedett már ki. A nyelv is mint jelentésvesztett konvenció tűnik fel a kissé zavarodott világlakó előtt. Az Egy asztal az egy asztal öregembere csak egy dologra nem tud semmilyen szóval válaszolni – hogy ő mit keres ezen a világon. Neki mi lenne az az egyetlen, egyértelmű név, ami megnevezi és ezzel kijelöli a helyét és a funkcióját. Ezért aztán teremt inkább egy saját nyelvet – egy olyat, amiben mindennek más a neve, ami lerombolja a nyelv konvencióit – csak éppen nem jut közelebb semmilyen tudáshoz az új, egyszemélyes nyelvével. Csupán láthatóvá, nyilvánvalóvá teszi, hogy nincs, nem lehet kapcsolat két ember között, mint lezárt egységek, állnak a beszélők egymással szemben. Az utolsó mondat ennek a bichselien tömör és hétköznapi megfogalmazása: Már nem is köszönt.

Mert Peter Bichselt, aki neves svájci író, a Gruppe47 díjazottja és Max Frisch legjobb barátja, számtalan rövid történetében mindvégig ez izgatja: a nyelv mint konvenció, mint a kommunikáció eszköze nem működik. Beszélő nem érik el egymást. Hétköznapi, lecsupaszított megszólalásaik, tétova vágyaik feszültségét, nyomasztó hangulatát a mögöttük meghúzodó kimondatlanságok adják. Peter Bichsel figurái nem tudnak reflektálni önmagukra és ezért nem tudnak önmagukkal azonos kijelentéseket tenni. Ezért esik szét identitásuk gyakorlatilag minden elbeszélésben: repetitív, önerősítő, mániás cselekvések sorává válik az életük.

Nem csak a nyelvvel akad azonban gondjuk: a másik nagy kérdés Bichsel hősei(?) számára, hogy a világról való tudásuk kiemeli őket az embertömegből, és egyedi, egyszeri emberré teszi-e. A megismerés egyedisége, az “ahogy én látom a dolgokat” ugyanolyan üres konstrukcióként lepleződik le ebben a folyamatban, mint a nyelv referenciális jelentése. A feltaláló feltalálja a tévét – de a tévét már rég feltalálták. Hiába talál fel mindent, ami fel van találva – és hiába ugyanolyan nehéz a dolgokat újrafeltalálni, a tudásával nem tud a társadalom mit kezdeni, ő pedig az emberektől elzárva végzi a feltalálást, az identitását meghatározó dolgot (hiszen ő feltaláló!), immráron teljesen értelmetlenül. Ugyanígy jár a vonatmániás ember is, aki hiába tud mindent a vonatokról, nem tud a saját gondolati keretein túljutni – abszurd paródiája annak az alapvető létélményünknek, hogy a másik ember gondolkodása, érzelmei, célja megközelíthetetlenek számunkra. Ugyanakkor a vonatos ember tudása érvénytelenné válik, amikor megnyílik az információ a vasúton – mert ez a tudás kizárólag adatok hálózatából állt, de nem állt mögötte semmilyen személyes, ami egyedítette volna. Az emberünk erre elkezdi a lépcsőket számolni a házak előtt, hogy olyan dolgot tudjon, amit csak ő tud. Nagyon is aktuális ez a problémfelvetés most is, hiába majd’ 50 éves a szöveg: a nyitott információs társadalomnak köszönhetően nem csak hogy mindenki mindent tud(hat), de az élményeink is ezerszer megtörténnek nap mint nap nyilvánosan mással (pl a facebookon), sokkal nehezebb azokat is egyediként megélni. Ha pedig mindenki ugyanazt tudhatja, mindenkivel ugyanaz történik, akkor mi különböztethet meg minket a másiktól?

Peter Bichsel elbeszélései ezeket a kérdéseket Örkényhez (Egypercesek), Brechthez (Keuner úr történetei) hasonló nyelvi egyszerűséggel, tömörséggel, a hétköznapi banalitások történetté emelésével teszi fel. De Örkénynél sokkal erősebb a groteszk képi világ és a tömörítés, Brecht pedig néha zavaróan átpolitizált, nem univerzális, Bichselnél az emberek és történeteik állnak középpontban. Az abszurd lassan uralkodik el rajtuk és történetükön. Van, hogy éppen csak meglegyinti őket (mint a híres első kötetben a Frau Blum igazából szeretné megismerni a tejesembert), van, hogy szétrombolja az életüket, mint ebben a kötetben Az ember, aki többé semmit sem akart tudni esetében. Időnként teljes sors fér bele pár mondatban, esetlen párbeszédbe (Die Tochter – mintha Kosztolányi Pacsirtájának lenne párszavas, modern mása). Éppen ez teszi Bichselt: hihetetlen figyelemmel tudja ezeket a minitörténeteket megtalálni, és aztán precízen egymás után tenni a gazdátlan mondatokat, amiknek a hatását késleltetve, napok múltán érezzük igazán. Természetesen nála is alap, hogy a teljesen abszurd emberi viselkedésen sem ütközik meg a környezet (például a feleség), maximum elfojtással válaszol. Sem megértés, sem magyarázat nem lehetséges itt az emberek között, és ennek abszurd tünetei a nyelv és a tudás önmagából kifordult verziói – és épp ez hagy a mi megértésünknek rengeteg üres, betöltendő helyet. Kissé megtévesztően a Német Gyerekirodalmi díj nyertese ez a kötet, amely valójában éppúgy felnőtteknek szól, mint Bichsel többi abszurd, elgondolkodtató rövid története.

Kapcsolódó könyvek

Kapcsolódó cikkek