Micsoda krimi!

A.A. Milne: micsoda négy nap!

cimkék: #jó könyv #ismertető #Hanna blog

Ugye nagyon unjuk már Hugh Grantet meg Colin Firth-öt azokban az egyre szürkébbé és kínosabbá váló angol vígjátékokban, amik csak eleinte voltak jobbak a Cameron Diaz-féle vonalnál? A Micsoda négy nap! kiváló lektűr-koktél ebben a romantikus vígjátékos műfajban, ráadásul a zsánerfigurák szellemesen, iróniába hajlóan vannak tökéletesre írva és minden kap egy kis gellert, amitől nem lehet komolyan venni. Most Buzay István címlap-grafikájával adta ki újra a Ciceró. A címlap képregényes, megfejthetetlen és egyszerre idézi be a régi-úrinős tárgyakat-tartalmakat és az érdekes bűnügy frivol örömét.

Mert van itt minden, ami ehhez a romantikus vígjátékhoz kell: először is egy jól felépített bűnügy, amiről már az elején pontosan tudjuk, hogy baleset és véletlen, de annyian és olyan meggyőzően akarják elhitetni velünk, hogy gyilkosság, hogy egészen hamar elkezdjük keresni a gyilkost. Mivel mindenki színlel és álcáz és hazudozik, már csak a játék és a fikció kedvéért is, ezért még gyanakodunk és fürkészünk, mint egy igazi krimiben. Csakhogy a krimi műfaj itt kap egy fricskát, a sok rejtély, szövevény és ráutaló nyom után nem áll össze semmiféle kép: a halottkém jelentése precíz képtelenség, az esküdti ülés egy bohózat, a filmbéli esküdtgyűléseké, a rendőrség szintén, a jó-felügyelő is csupán bájgúnár, a gyilkosság médiaesemény, a nyomok pedig a két detektivesdit játszó 18 éves által kreált nyomok:az olvasott fikció teremti meg a regénybeli valóságot. A rendőrség bőszen és lelkesen követi hát a semmit és végül bemondásra elhiszi a legártatlanabb és legkacifántosabb magyarázatot, ami az igazság - csak időközben már annyiféle történetet eljátszottak hőseink, hogy nem tudjuk, valóban így volt-e, vagy csak egy jól felépített magyarázatról és egy baráti megállapodásról van-e szó. A fikción belül ugyanis számtalan lehetséges valóság végigfut, mert a három főszereplő mind nagy történet-kitalátor, akik a valóságot cseppet sem tisztelik, hanem a saját történeteik mentén alakítják, mesélik és játsszák el. A szerepek pedig működnek és alakítják a történetet magát, a regénybéli valóságosat is. De nem csak ezen a ponton, hanem az író portréján keresztül, és az írás nehézségeit ironikusan ecsetelő fejezetben is reflektál a szöveg a fikció, a játék szerepére: akik játsszanak, akik érdek nélkül mesélnek sodródnak, flaníroznak, azok képesek meglátni a dolgok lényegét, azok tudják jól alakítani az életüket, és nem csak anyagi boldogsághoz jutni. A tapasztalatok, a realizmus és a megírás buktatói is szóba kerülnek, a könyvbeli krimiszerző szenvedéseiben. Aki az anyagi hasznot látja csak az írásban, aki futószalagon ír, az nevetségessé, hiteltelenné válik - annak a története nem válik valósággá, például nem lesz letartóztatva, hogy reklámot csapjon új könyvének.

A romantikus vonal meg persze olyan, amilyennek lennie kell: két angol lány, egy szőke, meg egy barna, egy ábrándos és egy mindent eljátszó, mindent háromszor megcsavaró színész, persze az előbbi a szőke, az utóbbi a barna. Ők játsszák el éppen életük regényét az angol vidéki tájban, folyóparttal, zöld fűvel, szántóval és véletlenül talált férfiúval. Aki persze sziporkázóan szellemes, figyelmes, kedves és szerencsére szerelmes is. Kicsit Wodehouse, kicsit Gerald Durrell, csak persze ezeknek az eredetije, a Milne-féle ironikus felülemekedettséggel vegyítve és a műfajparódiák, zsánerparódiák segítségével igazi, letehetetlen intellektuális élménnyé téve a könyvet.

(Hogy miért nem írtam le, miről szól a könyv? Ez egy krimi! Van benne gyilkosság(?), szerelem, menekülés, nyomozás, üldözés! Még gyémántos óra is. El kell olvasni, és minden kiderül.)

Kapcsolódó könyvek

Kapcsolódó cikkek