Mindenféle paloták

cimkék: #jó könyv #Juli blog

Figyelmetlenségemnek köszönhetően volt szerencsém a folytatással kezdeni és a kezdéssel folytatni. Ez a történetek szempontjából mondjuk lényegtelen, mert nem függnek szorosan össze a kötetek, kiválóan érthető a második rész (Az égi palota) az első (A vándorló palota) ismerete nélkül is. De mivel a folytatás (nem meglepő módon) sokkal gyengébb, mint az első rész, ezért majdnem megfosztottam magam A vándorló palota nyújtotta élménytől. Nem hittem el, hogy tényleg jó. Pedig az...

Diana Wynne Jones: A vándorló palota

Az első oldalaknál még mindig gyanakvó voltam. “Ingary földjén, ahol a hétmérföldes csizmák és a láthatatlanná tévő köpenyek valóban léteznek, igazi balszerencse három közül a legidősebbnek születni. Mindenki tudja, hogy te leszel az első, aki elbukik, és te jársz a legrosszabbul, mikor mindhárman a szerencséteket keresitek.”
Na már megint egy kacsintgatós, modernizálós mese! –gondoltam magamban – hát tessék végre eldönteni, hogy most mesét akarok, vagy micsodát, nem lehet fél lábbal itt, fél lábbal ott is állni! De azért csak tovább olvastam, és lassan kiderült, hogy ezeknek az antimesei, önreflektív részeknek is teljes mértékben megvan a maguk helye a történetben, a szereplők sorsának alakulásában, nem pedig csak olcsó jópofaságok. Sophie három testvér közül a legidősebb, és ő tudja, hogy legidősebbként milyen szerep jut neki egy történetben. Ennek fényében is cselekszik, illetve nem cselekszik, mert próbál megfelelni a neki való sorsnak. Beletörődik, hogy rá nem várhatnak kalandok, és mikor mégis a kalandok középpontjába kerül, szinte végig bizonygatja magának, hogy ennek nem lesz jó vége, mert nem lehet jó vége. Valóban nem igazán mesei ez a hozzáállás, de cserébe nagyon is ismerős a mi világunkból. És az a legszebb, ahogy a történet végére a mese lassan föloldja saját általános szabályait, ahogyan az átkok is föloldódnak, és mindenkinek megengedtetik, hogy boldog legyen, akárhanyadikként is született. Az is nagyon tetszik a mesében, hogy mivel Sophie-t egy átok elvarázsolja, ezért végig egy csontos, rozoga, zsémbes vénasszonyért szurkolunk, vele érzünk együtt, a hátfájásával, a szívdobogásával, a bontakozó szerelmével. De a többi szereplő is igazán izgalmas figura: Howl a hisztérikus, hiú, de mégis kedves, humoros varázsló, Calcifer a pimasz,makacs, magányos, segítőkész tűzdémon, Lettie és Martha a két húg, akikre igazán féltékenynek lehetnénk, de nem vagyunk, Fanny, a mostoha, akit igazán lehetne utálni (és néha kicsit utáljuk is), de aztán mégis szeretjük. És így van ez a többi szereplővel is.
A könyv gyengéje, hogy néha kicsit túlbonyolodnak az összefüggések, és a kulcsinformációk sokszor maradnak rejtve félszavas utalásokban, mégis evidensnek veszi a szerző, hogy értjük őket. Az sem egyértelmű, hogyan lehetséges, hogy ezek a nagy varázslók palotákat vándoroltatnak, alakot cserélgetnek, de a náthára például nincs ellenszerük. Illetve nem baj, hogy nincs ellenszer, ha ennek van valami jelentősége a történetben, és nemcsak önkényesen beszúrja a szerző, mint érdekességet. De nátha ide vagy oda, ez a könyv nagyon érdekes, szép, emberközeli, izgalmas világot teremt, amiben jó elidőzni.

A könyvből készült egy animációs film 2004-ben, Hayao Miyazaki rendezésében (tőle származik a Chihiro szellemországban is). Végülis nem rossz adaptáció, mert bátran hozzá mert nyúlni a szöveghez: szükségszerűen le kellett rövidíteni, másfél órában lehetetlenség bemutatni azt a szövevényességet, ami a könyvben van. Ezt bevállalta a film, az alaptörténeten kívül nem is próbált ragaszkodni az eredetihez. Ez bölcs döntés volt, viszont sajnos ezzel együtt elveszítette a könyv báját és szépségét, amelyek helyett akciókat kapunk cserébe. Ez biztos sokaknak tetszik, engem a finom mozgások jobban lekötnek, mint az akciójelenetek, dehát ez tényleg ízlés dolga. A filmben Sophie időről, időre visszaváltozik fiatal lánnyá, vagy néhány esetben fiatalabb öregasszonnyá. Ezt lehet úgy értelmezni, hogy bontakozó szerelme ilyen módon is megnyilvánul rajta: ahogy fejlődik ki benne és Howlban a vonzalom, úgy talál vissza fokozatosan önmagához. Csakhogy nekem éppen az tetszett a könyvben, hogy Sophie igazából öregasszony lesz, és öregasszonyként kell részt vennie olyan kalandokban, amelyek sokkal jobban illenének egy fiatal lányhoz. Ami viszont nagyon szép megoldás a filmben, az az, ahogyan a gonosz varázsló erőket összeköti a háború gonosz emberi erejével: végsősoron egyfajta gonoszság létezik a két világban, amely különböző módon nyilvánul meg, mégis kihat mind a két világra. És ha az egyiket megmentjük, megmenthető a másik is.

Diana Wynne Jones: Az égi palota

Sajnos Az égi palotába már nem annyira sikerült továbbvinni az első rész könnyedségét, izgalmát és szervességét. Ez a történet keleties, ezeregyéjszakás mesevilágban játszódik. Főszereplője Abdullah, a fiatal szőnyegkereskedő, aki egy titokzatos valakitől repülőszőnyeget vásárol, amely elrepíti álmai világába, álmai nőjéhez. Persze a dolog azért nem ilyen egyszerű: szultánokkal, haramiákkal, dzsinnekkel kell közben megküzdenie, ráadásul vándorlásai mellé még kap egy szeszélyes, kiismerhetetlen útitársat, egy kiszolgált katonát, aki valóban olyan is, mint ahogyan a veteránokat elképzeljük: kiábrándult, cinikus, szóval annyira azért nem jó vele lenni. De Abdullah tisztaszívű és nagyon szerelmes, úgyhogy semmi nem állíthatja meg...
Ha az első részre azt mondtam, hogy kicsit túlbonyolított, akkor annak a duplája igaz a második részre.
Nem arról van szó, a végére persze összeáll a kép, csak éppen a történet izgalmát veszik el a kacifántos leírások, szabályrendszerek, hogy kicsoda miért csinálta a micsodát... És bár fordulatosnak fordulatos, de valahogy mégsem visznek magukkal az akcióleírások, vontatottak, nehezen elképzelhetőek. Arról nem is beszélve, hogy sok fejezet cím lelövi a benne levő poént. “XII. fejezet – amelyben a törvény utoléri Abdullahot és a katonát”. Ezekkel nem is lenne akkora baj, ha a fejezetben más is történne, nem csak az az egy, előremegjelölt dolog. Sokkal kevesebb az ötletesség az egész mesében, a figurák sem annyira szerethetőek, sokkal kiszámíthatóbbak, mint a Vándorlóban. Nem vicces, nem bájos, csak az szeretne lenni. Attól kaptam idegrohamot, hogy egy fekete macska szereplőt Kefetemakkának hívnak. Hát ilyen az egész könyv: nagyon akarja, de valamiért nem tudja. Aki szerette a Vándorlót, olvassa el az Égit is! Jobb nem lesz, de nagyon érdekes a kettő egymás mellett...

Kapcsolódó cikkek