Mindenki nevet a végén

Bátky András – Lakatos István: Bazsó és Borka, Manó Könyvek, 2012.

cimkék: #jó könyv #A hónap könyve

Valószínűleg nincs olyan gyerek, aki ne álmodozott volna arról, hogy milyen lehet az élet egy ikertestvérrel – legkésőbb talán A két Lotti olvasásakor ez mindenkiben felmerül. Én csak azért akartam egy hús-vér hasonmást, hogy át lehessen verni a szüleinket a ruháink kicserélésével vagy a frizuránk átfésülésével, hogy legyen valaki, aki egy tizedmásodperc alatt kitalálja, hogy milyen hangulatban vagyok éppen, na meg hogy mindig akadjon egy játszótárs, akit aztán le lehet győzni. Persze annak, hogy az emberből kettő van, vannak hátulütői is: az ikertestvér mindig megeszi az utolsó sütit és folyton mást akar nézni a tévében, de ezeket az apró veszteségeket – legalábbis Bazsó és Borka esetében – bőven kárpótolják a hétköznapok izgalmai és kalamajkái. - Bánáti Anna ajánlója.

A Bazsó és Borka öt humoros történetet beszél el az ikrek mindennapjaiból. A borító hátulján olvashatjuk, hogy első önálló olvasásra szánt könyvvel van dolgunk, aminek a kötet tökéletesen megfelel: az egyes történetek rövidek, pörgősek és olvasmányosak, a betűméret éppen csak annyira nagy, hogy könnyen és gyorsan olvasható legyen a szöveg, amit rengeteg kisebb-nagyobb illusztráció gazdagít. A gyerekek számára külön motivációt jelenthet a könyv hátulján lévő mondat: „Kizárólag szülők nélküli olvasásra! (Úgysem tetszene nekik…)”. Ez a figyelmeztetés izgalmat, titkot rejt magában, az olvasó azt gondolhatja, hogy a könyv túlmutat a klasszikus képeskönyves esti meséken. Azt viszont nehezen tudom elképzelni, hogy egy szülőnek ne tetszene Bazsó és Borka története, bár egy eleven gyerek a Valaki nevet a végén című fejezetben rengeteg ötletet nyerhet a könyvből azzal kapcsolatban, hogy hogyan toljon ki a testvérével és közben verje szét a lakást úgy, mintha házibulit rendezett volna otthon.

A Bekezdő (zseniális szó!) röviden felvázolja az ikrek mindennapjait, janikovszkys párhuzamot vonva a felnőttek és Borkáék világa között. A szülők véleménye kifejezi az ikerség előnyeit (az ember sosincs egyedül, stb.), míg a gyerekek inkább ennek hátrányait látják (néha muszáj bezárni a testvérünket egy kis egyedüllétért). Persze a felnőttek Bazsóék kalandjaiban is csak a végkifejletet látják, a pincében összekoszolt ruhákat, a Dunából kiásott sárgarezet és a romba döntött nappalit, pedig az ikrek maximálisan kihasználják a képzeletüket a csínyek érdekében, miközben a legáltalánosabb eszközöket alkalmazzák a kivitelezéshez. Kinek jutna eszébe például kisautókat rejteni a szőnyeg alá, homokozókészlettel nekiesni a Duna-partnak vagy terepszínűre festeni a tyúkokat?

A különböző történetek között nincs összefüggés, legfeljebb egy-két visszautalás, így a fejezetek akár nagyobb szünetekkel is olvashatók. Minden történetet apró anekdoták tesznek színesebbé arról, hogy milyen rosszasággal bosszantják az ikrek Kati nénit, a szomszédot vagy a nagymamát, a kalandokat pedig a címre vagy közmondásokra rájátszó szóviccek, csattanók zárják. A szülők minden botrányra csak a legvégén jönnek rá, amikor már teljes a káosz, a legviccesebben talán ez akkor érvényesül, amikor az ikrek apja deus ex machina oldja meg az egérproblémát, de nem derül ki, hogy Borka már mindent előre kieszelt, és direkt intézte úgy az eseményeket, hogy a kismacskát befogadják. Az apa kevesebbet szerepel a fejezetekben, az anya viszont minden kaland végén sápítozva megjelenik, sőt az egyik történetben sikertelenül próbálja meg átejteni, és egy kis takarításra rávenni az ikreket.

Az anyafigura kiabálós-takarítós, de mosolygós, kissé közhelyes. Az ikrek karaktere ezzel szemben szépen kidolgozott, mindketten rendkívül ironikusak, agyafúrtak, szeretik egymást átejteni és bajba kerülni, de Borka elsősorban a jövőre gondol, egyetemre menne, kiscicát szeretne, míg Bazsó az aktuális örömöknek él, azaz labdázik és szarvasbogárral kísérletezik (megint, kinek jutna eszébe kivilágítani a szarvasbogarat, hogy éjjel is tudjon vadászni?). Viccesen és frappánsan vágnak vissza egymás megjegyzéseire, általában kerülik az egyszavas minősítéseket, inkább hosszasan ócsárolják a másik szellemi képességeit vagy bátorságát, és a Weasley-ikreket megszégyenítve szövik tovább egymás mondatait, gondolatait. Sokat gondolkoztam azon is, hogy vajon hány éves lehet Bazsó és Borka (a könyv elején találunk rólunk egy-egy „adatlapot”, de ezekből nem derül ki túl sok minden). Nagyon választékosan beszélnek, okos dolgokat találnak ki, tehát úgy tippeltem, hogy kilenc körül lehetnek, de később kiderül, hogy Bazsó például nem ismeri száz fölött a számokat, és egy-egy szót még félreolvasnak (a holnap dolgozója az, aki ma nem tudott bemenni dolgozni).

És persze az illusztráció! Lakatos István kissé elvont rajzai rendkívül karakteressé teszik a könyvet, élénk színekkel és markáns, szögletes vonalakkal elevenítik meg az ikrek élményeit. A tengerimalacra emlékeztető hörcsög/hörcsögre emlékeztető tengerimalac majdnem minden képen kipillant az olvasóra, még a Duna-parti kalandra is elkíséri az ikreket, bár a történetben nem szerepel. Szintén zseniális ötlet az utolsó kép is az ikrekről, ami rejtvényként zárja a könyvet.
Egyszóval a Bazsó és Borka tökéletes első olvasmány a fiatalabbaknak, de ugyanennyire sikeres lehet esti meseként is. Persze csak ha a szülő veszi a bátorságot, hogy fittyet hányjon a felnőtteket távol tartó figyelmeztetésre.

Kapcsolódó cikkek