Mozdulatlan világ

Ljudmila Ulickaja: Történetek gyerekekről és felnőttekről, Magvető, 2012.

2012. május 9.Pagony

cimkék: kritika jó könyv 5-8

uUlickaja történetei szépek. Míves nyelven szóló, a humán ember alapvetéseire épülő, a negyven fölötti generáció tanult vagy tapasztalt emlékeit idéző históriák. Erős személyes kötést sejtetnek, a környezet leírása és a múlt érzéki módon jelenik meg, azonnal értem, hol és miért vagyok. - Gyimesi Ágnes Andrea kritikája.

"A gyerekeknek hirtelen felnőttként kell viselkedniük, miközben a felnőttek meglepően gyerekesek néha. Nem véletlen, hogy Ljudmila Ulickaja meséi úgy szólnak a gyerekekhez, hogy közben a felnőtteknek is van mit mondaniuk. Bár orosz vidéken járunk, a saját gyerekkori félelmeinkre és reményeinkre is ráismerhetünk ezekben a történetekben, amelyekben mindig érdemes várni a hétköznapi csodákra." – olvasható a könyv hátoldalán.

A történetekbe mélyülve azon kapom magam, hogy a szöveg távolságot tart, nem lep meg, hiába várom, hogy bekebelezzen, nem teszi. Valamely egyértelmű és egypólusú világ nyílik meg, ahol tudom, ki a jó, s ki a rossz, s már a bevezető effektusokban benne rejlik a megnyugtató tanulság, egy elénk tárt sors megelőlegezett jellemfejlődése. Ez leginkább a Minden jó, ha… című írásban fülön csíphető. Egy a szomszédasszonyát csúnyán megbántó, gonoszkodó, még unokáját is erre biztató asszony visszakozásának a története, ahol egy ágynemű szellőztetés menti meg egy gyermek életét. Igaz, hogy két aspektusból is láthatjuk ugyanazt a tettet, mely egyfelől egy rendkívül dühítő gesztus is lehet, másfelől egy élet múlhat rajta, e történet mégsem számíthat hosszú távú memóriánk jóindulatára, bármennyire is magával ragadó a pozitív hős megjelenítése: "A nyúlánk termetű Halima pedig, fején fakó kendővel, csak állt az ajtóban. Egy sovány gebe. És egy kecses párduc egyszerre. Gyönyörű volt. Csak néztük."

A kikövetkeztethető konklúziók általában jellemzőek Ulickaja tanmeséire. Ez a legszembetűnőbben  A papírállatok-ban, a megalázott gyermek fabulájában jelenik meg. Itt egy nehéz sorsú, folyton betegeskedő, a gyerekek céltáblájaként élő kisfiúról beszél a szerző, akinek "Baj volt a lábával is, furcsa verébugrással járt, folyton be volt dugulva az orra, a száján át lélegzett. Ettől az ajka kicserepesedett, állandón nyalogatnia kellett. Ráadásul apja se volt", nem a háborúban esett el, egyáltalán nem volt apja.
Mindezt tetézi, hogy a fiúcska emberlegyenatalpánkimegjegyzi neve, Génya Pirapletcsikov kesereg is e miatt, "a neve leírva olyan bután nézett ki, hogy mióta megtanult olvasni, megaláztatást érzett miatta", ez, többek között, nem segít abban, hogy a kis főhőst gyakran idézzük gyermekeinknek.  

Az egyébként kivételes intelligenciával ellenpontozott, rendkívüli szépséggel és mesterségbeli tudással írt szöveg(ek) nem okoz(nak) katarzist az elvárt tanulság hosszan felépített, kiszámítható fölbukkanása miatt.  Kivételt képez A csodakáposzta végkövetkeztetést nélkülöző, lenyűgöző elbeszélése és A szögek kifinomult utalásrendszerrel operáló zárása.  

A könyvre ráül valamely mozdulatlan, nem változó hangulat, régvolt általános iskolai olvasókönyvünkből ismerős világ, még akkor is, ha a történetek maguk mozdulnak, a szereplők megmenekülnek, fejlődnek, ráismernek, emlékeznek és megbocsáttatnak. Egy többdimenziós szövegekhez szokott olvasót nem elégít ki "a hétköznapi csodákhoz" egyirányúan közelítő történetmesélés, pláne Erdős Virág, Tasnádi István, Varró Dániel, stb… kényeztetésében, nem beszélve a történetcsavarás nagymestereiről, a kis univerzumokat teremtő Janikovszky Éváról, Csukás Istvánról, Kormos Istvánról, Lázár Ervinről.

Ulickaja, minden mívességével és tökéletességével együtt, hozzájuk képest egysíkú marad.