Ne engedd el a kezem!

Patrick Ness/Siobhan Dowd: Szólít a szörny, ill. Jim Kay, ford. Szabó T. Anna, Vivandra, 2012.

cimkék: #jó könyv #bátor könyvek

Patrick Ness és Siobhan Dowd közös könyve már keletkezésénél fogva is különleges: Dowd csupán a könyv vázlatát vetette papírra, amikor mellrákban meghalt. A kiadó felkérte Ness-t, hogy fejezze be a könyvet. Először vissza akarta utasítani a felkérést, de aztán megmozdult benne a történet. A könyv tehát úgy közös, hogy Ness írta - az ő összes sajátos stíluselemével – de Dowd karaktereiből indult ki. Az a bizonyos alaphelyzet: Conornak haldoklik az édesanyja.

Conornak (13) haldoklik az édesanyja. Mi lehet ennél rosszabb. Egyáltalán létezik-e bármi ezen a tényen kívül. Ha valami, ez megsemmisíti a világot. Minden jelentéktelen, minden láthatatlan ehhez képest.

De van ami ennél rosszabb: hogy ez mégsem így van, a világ létezik, a dolgok mennek tovább, az idő nem állt meg. Viszont az iskolában Conor mintha valóban láthatatlan lenne. Rá nem érvényes semmi, ami a többiekre igen: kiesett a világ rendjéből. Van, aki kímélni akarja, van, aki kínozza, van, aki védelmezi: a lényeg, senki és semmi nem normális.

A legrosszabb mégis nem a halál maga. Hanem a várakozás, a bizonytalanság. A remény és az önbecsapás közti mezsgyén egyensúlyozni. Hogy az egész: kimondhatatlan. És mivel kimondhatatlan, elfojtódik, megy a rémálomba, ahol kép lesz belőle, és még sokkal nyomasztóbb, mint a valóság.

A szörny ezért jön, ezért hívja Conor, hogy ki tudja végre mondani, amit érez. Elfogadni az ambivalendciát, a bánatot, a reményt reménynek és nem valóságnak, a fáradtságot, a türelmetlenséget, minden érzést, ami ehhez kapcsolódik.

Három mese segíti az útján Conort. Három olyan történet, amiben nem világos, hogy ki a jó és ki a rossz – amiben az emberi türelmetlenség, az emberi agresszió feloldozatlanul, büntetlenül megjelenik.

Mind három történet valósággá válik valamilyen formában Conor életében – hol türelemmé válik, hol pedig még nagyobb agressziót generál.

A mese gyógyít, de nem hagyományos módon. Mintákat ad, és abban segít, hogy Conor megtanulja, hogyan tudja artikulálni az érzéseit. Amikor a saját történetét elmondja, a saját rémálmának történetét, akkor megfogalmazza végre az egyik konklúziót: hogy az élete ez a rémálom, és ebből fel akar ébredni – minden áron.

Mégsem ez a teljes konklúzió. Hiszen épp ez a lényeg: egyszerre akarja elengedni ezt az egészet, ami az élete lett, rászakadt, és soha, soha nem elengedni az anyját.

Patrick Ness rövid, sokszor félbe-félbeszakadó mondatai, hol szenvvedélyes, elszabaduló szóförgetegei, hol szinte távolságtartó kijelentései nagyszerűen képezik le ezt a zaklatott lelkiállapotot, a belső valóság és a kemény tények hullámzó egymásba hatolását. Ugyanezt a kavargást, sötétséget látjuk Jim Kay képein, amelyekbe hol az anya, hol Conor figurája, hol a tiszafa ágának lenyomata váj fehér űrt. Kavargásból, vonalak, minták sűrűsödéséből állnak össze az alakok, a képek. A tárgy ebben a vizuális világban nem diszkrét, megbonthatatlan egész, hanem a világ egy sűrűsödési pontja, jelentés, lenyomat, a látás, érzékelés vetülete. Nem lehet tudni, hogy meddig a valóság és meddig a belső világ kivetülése. 

Megrázó, felkavaró könyv, érzékeny kamaszoknak, felnőtteknek ajánljuk.

Kapcsolódó könyvek

Kapcsolódó cikkek