Nem minden fekete vagy fehér

Erin Morgenstein: Éjszakai cirkusz - Libri, 2012

cimkék: #kritika #jó könyv #regény

Rengeteget jártam kiskoromban cirkuszba, de mindig megijedtem valamitől – hol kirohantam, hol bebújtam egy szék alá. A bohócok, bűvészek, artisták és színpadi állatok világa vagy rögtön rabul ejt, vagy nem akarsz a közelébe menni soha többet. Nem kell ecsetelnem, én ez utóbbi kategóriához tartozom. Ilyen előzmények után a Kolibri Kiadó fesztiválos könyvének, az Éjszakai cirkusznak nehéz feladat jutott –  vagy megváltoztatja viszonyomat a varázslatos porondhoz vagy végleg elszakadok ettől a különc világtól. Vajon melyik sikerült?

Kezdjük az elején: be kell, hogy valljam, a borító meggyőzött. Arra kényszerít, hogy levegyük a polcról, végigsimítsuk, megvizsgáljuk a rengeteg feketében kirajzolódó fehér-ezüst árnyakat. Egyszerű és különleges. Szóval belekezdek: az első néhány oldal után még nem lehet sejteni sem, hogy mi és hogyan alakulhat ki ebből a történetből. Ez a probléma rendben is lenne, ha nem tartana el körülbelül a könyv feléig, vagyis a 200. oldalig.

A történetről röviden: Két zseniális illuzionista – Prospero és A.H. – versengésének lehetünk tanúi, egyik a gyermekét, Celiát, másik pedig egy árvaházi fiút, Marcot kezdi el tanítani a mágia, varázslat rejtelmeire, hogy végképp legyőzze a másikat. Hosszú évek alatt a fiatalok megtanulják uralni a testüket és szellemüket egyaránt, hogy megerősödve és kivételes képességekkel felvértezve induljanak a csatába. Nem tudnak egymásról, nem ismerik fel a másikban rejtőző veszélyt. Párviadaluk helyszíne az éjszakai cirkusz, melyben megállt az idő. A cirkuszban tevékenykedő artisták, állatidomárok, mutatványosok és illuzionisták szakmájuk legkiválóbbjai. Senki sem sejti, hogy mi lesz a következménye annak, ha a két fiatal összecsap.

A könyvből nem hiányozhat a szerelmi szál, amikor Marco és Celia egymásra talál. Nem vagyok biztos benne, hogy az érzelmek kibontása, az egymásra találás feltétlenül jó ötlet. A szerelmi jelenet kifejezetten gyenge, emlékeztet a régi ponyvák stílusára: „egy pillanatra sem ereszti a lány pillantását, miközben lecsúsztatja válláról a kabátot, és tenyerét végigsimítja Celia csupasz karján.” De van a regényben mégis valami különleges, feszes, ami magával ragad: a cirkusz, a különféle színterek precíz leírása, a fekete-fehér állandó kontrasztja a szereplőkben, helyszínekben és érzelmekben, az állandó ingázás térben és időben. Az egyes szám harmadik személyű elbeszélés néha átvált második személybe, közel hoz és egy perc alatt a cirkusz egyik döbbenetes színterén vagyunk: a Könnyek tavának, a Labirintusnak, a Torzító tükrök sátrában.

Van egy számomra különösen tetsző hely az elvarázsolt cirkusz területén, az Esti Mesék sátrában. Itt sorakoznak a történetek palackokba, cukortartókba, korsókba, urnákba zárva. Elég kinyitni egyet közülük, máris illatözön és mesés szárnyalás veszi kezdetét. Ez a varázslatos világ engem is vonz. Kár, hogy ez csak egy szeletkéje a teljes történetnek. Még nem döntöttem el, hogy megszeretem-e a cirkusz világát.

 

Kapcsolódó cikkek