NEM VAGYUNK EGYEDÜL - PSZICHOLÓGUSOK ÉRTÜNK I. rész

cimkék: #esszé #jó könyv #ismertető

A szülők és nevelők sokszor legyintenek, amikor ránéznek egy-egy szakkönyvre, vagy olyat is láttam már, hogy a hideg rázza ki őket, amikor azt hallják, hogy hiperaktív vagy autisztikus. Pedig manapság egyre gyakoribbak ezek a "diagnózisok", és vannak, akik azt gondolják, hogy azért, mert pulzáló, reklámokkal, vizuális effektekkel dúsított világunk maga után vonja ezt és leképződik a kölykökön, van aki szerint túllihegés, és mindig ez volt, csak nem autisztikusnak, hanem falu bolondjának hívták...

Én szinte biztos vagyok benne, hogy Montessori vagy Steiner munkássága óriási változást hozott, és mára már rengeteg szakember várja jobbnál jobb eszközökkel és gazdag empirikus tapasztalattal a segítségre szorulókat. Ezekben a könyvekben sokkal több gyakorlati tanácsot kapunk, mint gondolnánk, nem csak laikusoknak, de laikusoknak is felkiáltással!

Pszichológiai könyvekkel foglalkozó sorozatunk első részében Andrew Fuller ausztrál pszichológus új könyvét és Vekerdy Tamás két kötetét olvastuk...

Nehezen kezelhető gyerekek

Ha el bírunk vonatkoztatni a borítótól, ami borzasztóan néz ki, mint majd minden pszichológiai szakkönyv sajnos, akkor egész jó kis dolgokat olvashatunk. Bekategorizálás ide vagy oda, már a görögöknél menő volt, hogy az embereket típusokra, vérmérsékletre stb. osztják fel, ilyesmi történik ebben a könyvben is. Csak a típusok sokkal átjárhatóbbak és mozgékonyabbak, kevésbé sarkított és szemellenzős az erről való gondolkodás, mint a régebbi korokban. Andrew Fuller, a könyv írója, klinikai pszichológus rengeteget fogalkozik gyerekekkel, drogprevencióban is részt vett és könyvét ezen tapasztalatok mellett nevelőkkel, tanárokkal és szülőkkel való beszélgetéseire alapozta. Az általa taglalt gyerekeket nem a megszokott "problémás" kategóriába teszi, hanem azzal érvel, hogy ezeknek a gyerekeknek mik a kiaknázható tulajdonságaik, és miért kezelendők külön egyéniségekként (ha ez nem lenne egyértelmű). Hatalmas rálátással írja le jellemző vonásaikat és eközben mindenféle részrehajlás nélkül elemzi a lehetséges hibákat, az idegesítő vonásokat és a szülői reakciókat. Mert hát valljuk meg, ezek sokszor tipizálható esetek.

Vegyük csak az alkudozó típust (ó jaj, de ismerős lett hirtelen, vajon honnan, és az is feltűnt, hogy ismerős még a manupilátor és a szónok is, nahát...). Mint minden típus elején, itt is megkapjuk, kihez hasonlítható leginkább, milyen meglepő, Bart Simpson neve kerül elő. És ahogy sok humorral írja a szerző (ez abszolút jellemző az egész könyvre, de ne felszínes poénkodásra gondoljunk, ha lehet) "a nevelésük olyan élmény, melyet félig a humor jellemez, félig pedig az a vágy, hogy megfojtsuk őket". A leírás szórakoztató, de nagyon mellbevágó is eközben, mert egészen apró részletekre tér ki. És olyan gyakorlati tanácsokkal látja el az olvasót, ami a nevelés mindennapi mókuskerekében sokszor nem jut már eszünkbe...

Így jár el minden típus kapcsán, majd egy rövidebb fejezetsorban végigveszi az életkori sajátságokat is (a kamaszkort! is). Ezeken belül rátér az egyik legfontosabb részre, a nyugtató, lazító, biztonságot adó rituálék, és a nem megszokott dolgok idegességet, feszültséget kiváltó hatásainak elemzésére. Ehhez egy annyira hatékony és aránylag egyszerű kézikönyv-szerkezetet ad, ami segít a szülő számára kevésbé kínlódóssá, sőt, izgalmas kihívássá tenni ezt a folyamatot.

A mai (fél)laikusoknak szóló pszichológiai írásokban sokkal nagyobb teret kap a gyakorlati tanácsadás, a szemléltetés és a tapasztalat. Vekerdy sosem bombáz előadásaiban sokak számára nehezen érthető szakszavakkal, mondhatni ezekben a könyveiben populár-pszichológussá válik. Hozzáállása egyértelmű, nem köntörfalaz, sokszor idézetekhez köti mondandóit, amitől mindig lüktetést kap a szöveg maga, még nyomtatott verzióban is.

Témái merészek, egyértelműen a reformpedagógia híve, így sokak hátán borzolja a szőrt ilyen kötetcímekkel, mint Az iskola betegít? vagy Másféle iskolák (Talán Waldorf?). És természetesen ezek a kötetek nem csak az iskolákról szólnak. Például Az iskola betegít? című könyv egyik legfontosabb alapmotívuma, amihez természetesen hátterül meghívja az alternatív iskolák és alternatív nevelés vallóit (Steinert, Montesori és még sorolhatnánk), hogy beszélgetni kell a gyerekkel, "beszélgessünk", hogy ha már mi felnőttek nem tesszük ezt... Akár minden reggel, felkelés után, adjunk öt percet a gyereknek (és magunknak!), hogy beszélgessünk. Megtanulja kifejezni gondolatait, vágyait. És nem utolsó sorban jól indul a nap is! A másik fontos alapvetés, hogy ne mindig a gyerek alkalmazkodjon hozzánk, így is éppen elég dologban kell egy gyereknek szinte folyamatosan mások akaratához igazodnia, és energiáinak nagy részét a szocializálódás foglalja le, ami az egyik legnehezebb dolog a világon és nem fejeződik be 14 évesen (sem). Kicsit alkalmazkodjunk mi is hozzájuk. És igen, alkalmazkodjon hozzájuk az iskola is, amelynek óriási felelőssége van ebben. Elcsépelt, de sajnos igaz, a gyerek ott tölt naponta átlagosan 8 órát. És ez rengeteg. A káros hatások és élmények pedig hosszú távon kihatnak, akár a felnőtt kori személyiséget is deformálják.

Másféle iskolák című kötetében ismertetőt ad általánosságban a Waldorf-iskolákról, bevezet Rudolf Steiner munkásságba, és bemutatja, évről évre mi a körülbelüli tanterv. Körülbelüli, mert nem a Nat által meghatározott, szigorú, rohanásra és teljesítményre koncentráló és orinetáló tervekről van itt szó. Központi eleme az oktatásnak a "színházterem". A drámapedagógia már így is sok helyre elért, több állami iskola órarendjébe beépült, de központi helynek biztosan nem nevezhető. Az általában az osztály- és a tornaterem maradt. Vekerdy németországi tapasztalatai alapján találkozik olyan Waldorf-iskola megvalósulással, ahol a kéz-szív-fej hármasa ténylegesen érvényesül. Sokan kardoskodnak az ellen, hogy a Waldorfosok nem tudnak olvasni harmadikban, és számolni is csak épp annyira, amennyire életkorukból adódóan, természetes fejlődésük szerint kialakul, Maugli-módra. Mégis, bárki, akivel beszéltem és akivel találkoztam, azt állította, hogy visszahúzódó vagy ún. nehezen kezelhető gyereke, vagy csak a gyereke kinyílt, megnyugodott a Waldorfban. Ahogy azt Vekerdy könyvében is olvashatjuk:

"Waldorf-ellenzők is szokták dícsérni és irigyelni a Waldorf-gyerekek nyíltságát, érdeklődését, fellépését és kiállását, kommunikációs készségét, képességét a "jelenlét"-re, megőrzött érdeklődését és kreativitását."

Kapcsolódó cikkek