Nevenincs hercegnők a képek erdejében

Phillipe Lechermeier - Rebecca Dautremer: Nevenincs és sosemvolt hercegnők, Scolar, 2011

2011. november 8.Hanna

cimkék: jó könyv

hRébecca Dautremer munkássága számos magyar illusztrátorra nagy hatással volt, és pár éve a Hercegnőket Bolognában a szakma egyöntetű lelkesedéssel forgatta. Idén a Scolar kiadó vette a bátorságot, és megjelentette az alternatív hercegnő-lexikont magyarul, Pacsovszky Zsolt fordításában. Mi két olyan szerzőnket kértük meg, hogy írjanak a könyvről, akiknek nagyon sokat jelent a kötet: Finy Petrát és Gyöngyösi Adriennt. És a végére egy kis kritikát is becsempésztünk valaki olyantól, aki most, magyarul vette először kézbe a kötetet.

hRébecca Dautremer munkásságát körülbelül 8 éve követem. Nyugodtan mondhatom, hogy a mai napig is a kedvenc illusztrátorom, és már nagyon vártam, hogy Magyarországon is kaphatóak legyenek a könyvei.

Először a Bolognai Gyermekkönyvfesztiválon, a Gautier-Languereau standjánál láttam meg talán pont a Princesses-Hercegnők könyvet, és több órán keresztül nézegettem az illusztrációit. Olyan mély benyomást tettek rám, hogy nem is akartam elmozdulni onnan - majd még aznap a városban egy könyvesboltban meg is vásároltam olasz nyelvű fordításban két általa illusztrált könyvet .

Grafikái egyszerre melankolikusak, miközben hihetetlenül megragadóak, telis-tele gyönyörű részletekkel és textúrákkal, festett patternekkel, finom kis bekarcolásokkal és kézzel írt szövegrészekkel. Ezek szinte a személyes kézjegyei. Stílusát könnyedség, érzékenység, hihetetlen részletgazdagság, intelligens színhasználat és elképesztő profizmus jellemzi. Karakterei szépen átírtak, groteszkek és humorosak is egyben, női karakterei pedig egészen bájosak is tudnak lenni.

Egy interjúban azt kérdezgették, hogy milyen különleges festési technikát alkalmaz, mivel éri el ezt a csodás végeredményt? Ő pedig mindössze annyit válaszolt, semmiféle trükköt nem alkalmaz, javarészt gouache technikával készülnek a képei. Noha 10 éve illusztrál könyveket, de még a mai napig is tanulja használni ezt az anyagot, és azt érzi, még mindig tud fejlődni. A kontrasztosság fokozására pedig némely esetekben olajfestékkel nyúl bele a rajzaiba, ha más technikára váltana, valószínűleg az olajfestéket választaná.

Rébecca Dautremer kimagasló tehetségével nemhiába lett rövid idő alatt elismert és népszerű művész nem csak Franciaországban, hanem mindenütt a világon. Illusztrációi feledhetetlenül gyönyörűek, nem csak a gyerekeknek, hanem a felnőtteknek is szívből ajánlom könyveit. (Gyöngyösi Adrienn)

hVannak könyvek, amelyek kicsit hozzáírnak a többi mesekönyvhöz. És vannak könyvek, amelyekhez úgy érezzük, hogy az eddigi meséket írták, mert olyanok, mintha mindig is léteztek volna.

A fantázia ősi tengerében mártózhatunk meg a segítségükkel, ahová csak ritkán merészkedünk. Vagy azért, mert vizét túl mélynek gondoljuk, vagy azért, mert attól félünk, ha egyszer megfürödtünk benne, utána már nem lesz kedvünk kilépni a partra.

A Hercegnők 2004-es francia megjelenése óta folyamatosan bűvöletben tartja a szakmát és a nagyközönséget. A könyv több nyelven, több országban is megjelent már, és mindenhol látványos sikert aratott. Mert ez a könyv a látványról, és a másképp látásról szól. Arról, hogy a hercegnők nem feltétlenül olyanok, mint amilyennek eddig hittük őket.

A borító harcos vöröse sem rózsaszín harmóniával kábítja az olvasót, és a képen pillogó hölgyről is látjuk, hogy nem hagyományos hercegnővel van dolgunk. Hamar egyértelművé válik, hogy nem egy szokványos hercegnős könyvet tartunk a kezünkben. Nem véletlen, hogy a hercegnők furcsa gyűjteményeként is felfogható könyv elejére pont a kötet legádázabb hercegnője került, egy veterán amazon, aki korunk szereptévesztett, elférfiasodott nőit jeleníti meg. Aki jobban szereti a tettet a szavaknál, a keménységet a gyengédségnél. Akinek különös, kalitkaszerű fejdísze is a nőiesség hagyományketrecébe való bezártságot szimbolizálja. Talán mélyen a lelkében ő is vágyik egy kis törékenységre, lágyságra, hiszen a kalitkából kecses lepkék törnek ki, kalózos szemsebét pedig egy madárszárny-formájú kendő fedi el. De kegyetlen személyiségéből nem tud, és nem is akar kilépni. Persze a könyvben feltűnő hercegnők ezerfélék, és nem mind olyan félelmetesek, mint Beste.

Előfordul, hogy kevésbé nemesek, sokszor nem is elegánsak, inkább nagyon is emberiek, esendőek, hétköznapiak. Arra okítva minket, hogy bárkiből lehet hercegnő, és könnyedén uralkodhat a saját életén, ha olyan egyértelmű önazonosságra lel, mint a könyvben szereplők lányok és nők.

Akad itt hétalvó, könyvmoly, feneketlen bendőjű, homokvárban, vízben vagy apró babatestben élő hercegnő, és még sorolhatnám a sok érdekes hercegkisasszonyt, akiknek furcsaságai néhol lírai, néhol igencsak ironikus formában jelennek meg.

A könyv dinamikája is éppen ebben a kettősségben rejlik: a fennköltség csodálatos módon keveredik a mindennapi humorral, és ez igen kellemes arányt eredményez.

Rébecca Dautremer is úgy bánik a képekkel, hogy e két elemet pont egészséges mértékben elegyíti. Mint amikor Chaplin, Tim Burton vagy Jean Pierre Jeunet filmjeit nézzük: felváltva sírunk és nevetünk, és közben a kép a lelkünkbe áramlik, majd észrevétlenül átformálja azt.

Rajztechnikáját, stílusát, mely alapján már messziről megismerni az albumait, évről-évre, könyvről-könyvre fejlesztgeti, csiszolja. És az eredmény? Ha a magyar illusztrátorokat megkérjük, nevezzék meg kedvenc külföldi illusztrátoraikat, őt biztosan megemlítik.

Sajátos rembrandti fény-árnyék játékát, meglepő, művészfilmes operatőri beállításait, Boscht idéző torz lényeit, Breughelre jellemző ködös misztikáját, klimtien burjánzó, dekoratív elemeit, telített színekkel játszó bujaságát, Schiele-féle érző tájait, vagy a preraffaelitákra jellemző ábrándos melankóliáját nehéz lenne utánozni. Annyira művészi és egyedi stílust alakított ugyanis ki magának, saját narratívával és egyedi szimbólumrendszerrel, amely csak kevés képzőművésznek sikerül. És ha Yves Kleinhez kötődik a művészettörténetben a kék színének kisajátítása, akkor Rébecca

Dautremer biztosan a piros festőnője. A vörös és árnyalatai ugyanis teljesen hozzánőttek művészetéhez.

Fontos megemlíteni Philippe Lechermeier különleges szövegét is, hiszen méltó párja ennek a sokszínű, képi mitológiának. A mondatok tele vannak irodalmi, kultúrtörténeti utalásokkal, nyelvi leleményekkel, humoros aktuáléleti parafrázisokkal, amelyek állandó nevetésre vagy ámultra késztetik az embert. Az író tanár, apa és férj, és ami a legfontosabb, egy nagy gyerek. Sajátbevallása szerint minden igyekezete ellenére mégiscsak sikerült neki felnőni, de talán nem teljesen. És ez a gyermeki tudatállapot adja a szövegeinek titkát is. Friss, humoros, játékos és rendkívül érzékeny tudott maradni annyi könyv megírása után is.

A Hercegnők pedig az egyik legkülönlegesebb könyve. A képzőművész mesekönyvek nagy albumainak hagyománya, amely külföldön szép múltra tekint vissza, nálunk még friss műfaj. Reméljük, ettől a kötettől talán más kiadó is kedvet kap ahhoz, hogy több képzőművész mesealbumot is megjelentessen, és nemsokára olvasható lesz majd magyarul Oliver Jeffers, Benjamin Lacombe, Nicoletta Ceccoli vagy Shaun Tan is. (Finy Petra)

h

Bár sokat hallottam a híres-neves hercegnős könyvről, és a netről számos képet ismertem belőle, de maga a könyv most, magyarul járt először a kezemben. Lenyűgöző album, gyakorlatilag mindennel egyetértek, amit Petra írt. Mégis valamiféle üresség, kis megütközések voltak bennem olvasás közben, után, és megint közben. Ennek az ürességnek próbáltam utána járni sok-sok lapozgatással és a falam intenzív bámulásával (töprengés). Aztán két impulzus nyomán indultam el: a falon Rófusz Kinga képe van az Irijám és Jonibéből. És Petra azt írta, hogy Dautremer a vörös festőnője. Néztem, néztem a képet, és azon gondolkodtam, hogy miért mond nekem többet az a kép, az a könyv, az a vörös, az a fajta intertextuális utalási háló? És közben pörgött a fejemben Petra cikke, amit a szöveg intertextualitásáról, ironikus-parodikus vonásairól ír, és akkor azt hiszem, közelebb jutottam ehhez az ürességhez.

A szövegben bújt meg számomra ez a hiány, a képek mélyebbnek bizonyultak. A Lechermeier szöveg ugyanis valóban végtelenül játékos, mint egy gyerek, de nem csak gyermeki, hanem gyerekesen széteső is sokszor.

Bizonyos részek versben vannak – vajon miért, amikor maga a verselés nem briliáns, inkább teher a szövegen (és nem hiszem, hogy ez az amúgy nagyon szellemes fordítás hibája lenne). Néhol az oldalt uraló hercegnő mellé még befér egy-kettő pluszban, akik nem kapcsolódnak sem a képhez, sem az őket megelőző hercegnőhöz – akár ki is maradhattak volna, mert nem kell minden poént elsütni, ami az eszünkbe jut.

A szöveg különböző műfajokkal játszik a mesétől a tudományos ismeretterjesztésen keresztül a versig. A sokféle regisztert tükrözteti egymásban, így mind ironikus fénytörésbe kerül. A népszerű ismeretterjesztés, a tudományosság és a női magazinok bölcséssége kerül egyszerre ironikus fénybe például a legyezőnyelv-lexikonban. A böngésző oldalak a térképpel és a hercegnő házzal szintén a túlzsúfoltság, a halmozás eszközével parodizálják ki a listák világleíró képességének hiányait - szinte olvashatatlanul apró, megtalálhatatlan minden. A tipizálás, kategorizálás, rendszerezés mint tudományos, világmagyarázó eszköz kicsúfoltatik - pedig ugye egy lexikonról van szó. De hiszen a címében is benn van: Nevenincs és sosemvolt dolgoknak kell nevet és helyet adni, egyszóval a teremtés művészi, és nem a lexikon leíró gesztusaira van szükségünk, hogy bekerüljünk a hercegnők világába.

A tükörjáték legfontosabb része, hogy minden hercegnőt és oldalpárt egy kézírásos (tehát személyes) aforizma, egy szintetizáló bölcsesség vezet fel, és ez áll szembena tudományos megismerés nyelvezetét és struktúráját ironizáló főszöveggel. A hercegnők neve és a (sokszor sajnos a sztereotípiákat erősen kiszolgáló) jellemzés a mesék és a szépirodalom világát úgy kezeli, mint párhuzamos univerzumunkat. Ha a saját leíró nyelvünkkel közelítjük, akkor megvilágító erejű interferenciák lép(het)nek fel.

Mi akkor a bökkenő? Egyrészt a mennyiség: túl sokat magyaráz, ír mindenről a szerző, túl sok eszközzel játszik egyszerre, miközben nem jár be semmiféle utat a szöveg, ezért egy helyben toporgunk. Az intertextusokkal való játék nem teremtő erejű, nem születik meg valamiféle felismerés az (ön)megismerés természetét illetően. Végül egy női magazinokon nevető, kikacsintós teszthez jutunk, ami persze szórakoztató. Nekem ez, a képekhez képest, kicsit kevés. (Győri Hanna)