Őrök és menekülők

Antiutópiák - Kés a zajban, Momo

cimkék: #jó könyv #ismertető #Nik blog #Hanna blog

Mára beszivárogtak a problémák, a nehéz helyzetek, a sokáig szőnyeg alá söpört témák a gyerekirodalomba is. A kisebbeknek szóló könyveknél szóba jön a kakipisi, nem tudok elaludni gondok mellett a válás, a másság vagy az erőszak. A nagyobbaknak való regények tekintetében mintha bátrabbak lennének a magyar könyvkiadók. Egészen merész témák kerülnek itt elő, a betegséggel való szembesülés és a transzcendens élmények befogadása (gondoljunk csak a Skelligre), a halál (Milliók, a Kedves Zoe!), a származás (A csíkos pizsamás fiú, Sobibor, A prágai gólem, Malka Mai) vagy éppen az utópia (Az emlékek őre, Momo, Kés a zajban) is terítéken van végre! Cikkünkben két antiutópisztikus regénnyel foglalkozunk, Ende alapkönyvével, az 1973-as Momóval, és a 2010-es Kés a zajban című regénnyel.

Momo - Hanna blog

„Úgy mondtam el mindezt Önnek (…), mintha már megtörtént volna. Úgy is elmesélhettem volna, mintha ez volna a jövő. Számomra nincs valami nagy különbség a kettő között.”
Nehéz a Momoról írni. Nehéz valamit megközelíteni, ami ennyire közel van, mert a közelítéshez szükséges némi távolság. A Momo váza rettenetesen egyszerű: a szürke urak arra tanítják az embereket, hogy ne megéljék az életüket, hanem spóroljanak az idővel. Azonban az időt nem lehet félretenni, nem lehet minden percet hasznossá tenni: amit nem élnek át, az a szürke uraké lesz, akik elfüstölik az emberek idejét: szivarjaik, melyeknek füstje életben tartja őket, az emberek szívében termő idővirágokból készülnek. Mindenkit meg tudnak valahogyan győzni. Egy valaki azonban a maga útját járja: Momo, az amfiteátrumban élő kislány. Az ő ideje nem felosztható, mert az ő ideje a hallgatás és a játék. A szürke urak megbolondulnak hallgatásától, hiszen a saját ürességüket visszhangozza. Az embereket viszont ez a hallgatás tartja egyensúlyban. Momo mindenkit meghallgat. Legszívesebben azonban Gigit hallgatja, legjobb barátját, ezt az ide-oda csapódó mesemondót. A könyv egyik csúcspontja, az idő és mese nélkül élni akaró emberek ellentörténete Gigi klasszikus meséje, A varázstükör. Már a fejezetcím is elválasztja a személyes időt (történet egy valakinek) a munka idejétől (történetek sokaknak). A történettel Gigi szinte megjósolja közös jövőjüket. Momo itt is megmenti őt, kioldozza a csomót a szívéről, hogy lásson, és együtt lehessenek.
A nagy történetnek is fontos pontja, amikor Momo már Hora mesterhez tart, Hora teknősének vezetésével, nyomában a szürke urakkal, a Gigivel való találkozás. Gigiből gazdag filmes történetmesélő lett, aki azonban űzött, szorong, és valóban nem lát. Momot ezentúl az is hajtja, hogy őket megmentse: nem absztrakt világmegmentésről szól számára az útja, hanem Gigi, Beppo, az utcaseprő, Nino, és minden barátjának a megmentéséről.

Momo Hora mesternél megtapasztalja az idő természetét. Kap egy órát, egy idővirággal és a teknőssel a kezében, hogy elpusztítsa a szürke urakat, azaz elzárja előlük a szivarkáikat. Minden megáll, csak Momo és a szürke urak mozognak. És amit a szívvirág megérint. Amikor az utolsó szürke úr is a semmibe foszlik, a fagyott virágok visszatérnek az emberek szívébe. Az időt vissza lehet kapni, ha megszabadulunk a (látszólagos) hasznosság kényszerétől.

A Momo nyilvánvaló, hatalmas társadalomkritika: a személyességet, a munka örömét, az együttlét örömét hirdeti a hajszolt pénzkeresés és meggazdagodás helyett. Ez az a szerencsés eset, amikor a szöveg annyira erős, mind a történet, mind a figurák, hogy elbírják e mondanivaló hatalmas terhét, sőt, meg sem érzik. Mert a Momo titka a részletekben rejlik: Momo foltos szoknyájában és göndör hollófekete hajában, a gyerekek hajós fantáziajátéka az amfiteátrumban, Gigi meséi, Beppo, az utcaseprő nyugalma és egyenessége. A jelenet, amelyben a fodrásszalonban megggyőzik a szürke időügynökök Fusi urat, a meggazdagodott Gigi monológja a taxiban, hogy adja nekik az idejét. Hora mesterhez vezető utca, amelyben fordítva telik az idő. Ahogy Momo úrrá lesz a fájdalmon, és először nem Gigit vagy Beppot menti meg, hanem a szürke urakat győzi le. Kassiopeia cammogása és feliratai. Minden részlet, jelenet áttételesen erősíti a könyv igazságát, mélyíti el a történetet, de egyszerre önmagában megálló tökéletes miniatűr, Ende finom, érzékeny, és költőien pontos nyelvén.

Michael Ende egyéb művei a Pagonyon

 

Egy menekülés története - Kés a zajban - Nik blog

Patrick Ness Chaos Walking trilógiájának első részét tartom a kezemben, a címe Kés a zajban, a borítón egy késnyom éktelenkedik, a kés ütötte résen pedig átüt az alatta lévő bordó papír, az első ív. Mondhatni zavarbaejtő a borító. Egyszerre ijeszt meg, emlékeztet a japán filmek bizarr kegyetlenségeire, másrészt izgalmas és kalandra hívó, félúton a repülős könyvek (értsd családi szótárunkban a kanadai rokonoktól jött kifejezés, egy repcsiúton kiolvasható könyvek összefoglaló neve), és a legigényesebb borítójú szépirodalmi művek között.

Annyiban szimbolikus a menekülés a regényben, hogy Todd, a főhős üldöztetése erősen emlékeztet arra az egyik kedvelt sci-fi fogásra, amikor is hősünk egy a sok közül, azaz ún. egyszerű ember. Az antiutópisztikus művek szívesen alkalmazzák ezt a felállást, miszerint a társadalom egyik cseppet sem kirívó, vagy érdekes figurája a központi szereplő, akaratán és tudtán kívül, különleges képességek nélkül. Mégis ő lesz a felszabadító, a messiás, a sztori 80%-án át durván menekül, majd győz. Ennek egyik gyönyörű iskolapéldája a Mátrix, de ezek a klisék ennél messzebbre is visszanyúlnak, sokszor keveredve a ma már abszolút mértékben bevett valóságshow-k elemeivel, gondoljunk csak a b-c kategóriás The running man-re, ahol egy csöppet sem mintapolgár életéért szurkolunk, de még ő is jobb, mint a rendszer, ami körülveszi (és még sorolhatnánk; hogy igazán jó filmeket is említsek, a Szárnyas fejvadász, a Brazil és így tovább).
Adott egy kiélt, fáradt és ledarált társadalom, amelynek egyik legsablonosabb antiutópisztikus interpretációja az elkorcsosult, ösztönlényre visszafejlődött, élőhelyéből kietlen pusztaságot kreáló, önmagát pedig primitív gyilkológéppé degradált ember képe. Igen, érzem, hogy ez nem túl pozitív, de a könyv, amit a kezemben tartok, elolvasása után ilyesmi nyomokat hagyott bennem.

Todd Hewitt, a főhős Prentissvárosban él egy csomó férfival és beszélő állattal együtt, óriási zajban. A zaj nem egy mesterségesen előállított hang, hanem a faluban lakó férfiak minden gondolata; keverednek egymással és saját kusza gondolataikkal, illetve gondolataik visszatartásának sikoltó hangja, és a múlt emlékképeinek deformált álvalósága. Hátborzongató még elképzelni is.
Ebben a közegben készül Todd a felnőtté válásra úgy 14 éves kora körül. Az álvalóság, amiben felnőtt, egy furcsán meghamisított történelmet tár elénk, amely zajokkal terhes, hiszen a belső gondolatok visszatartására itt nincs lehetőség. Mégis minden itt élő elfogad egy egyértelműen hamis mítoszt, amit természetesen az egyik falulakó generál, majd idővel monumentális látomássá, és egy rideg és számítóvá akcióvá duzzaszt. Lois Lowrynál is hamar kiderül Az emlékek őrében, hogy Jonas szintén látszatvalóságban élt (és milyen érdekes, ő is éppen a felnőtté válás küszöbén áll), de a két teremtett világ egészen más. Lowrynál egy a felszínen tökéletes, rettentően komfortos és túlszabályozott államba csöppenünk, amelyből kiiktatták a veszélyesnek ítélt érzelmeket. Prentissvárosban azonban éppen a múlt fejlett technikájának fordítanak hátat többek között. Meg a nőknek és a gyerekeknek. A törvény képviselője mellett megtaláljuk Aaront is, a "főpapot", aki igen kétes személyiség, hiszen egyszerre hordozza az animális lét minden elborzasztó külső és belső jegyét, de egyben szócsöve az istenségnek, delíriumos, elborzasztó vízíói kiemelik a többi zajban élő közül.
A szabadkőművesek és a sámánok így egyesülnek Aaronban egyszemélyben. Mindent teljesen még nem tudunk, de az biztos, hogy amit Todd igazságnak hitt, az közel sem az. 
Egy lányt talál városuk mocsaras (ismét a lepukkant civilizálatlanság) részén, ami miatt - és mint kiderült, más okokból is - üldözni kezdik, ők pedig ketten menekülnek végig a regény során. És persze kiderül, hogy nem csak hogy más telepek, városok is léteznek rajtuk kívül, de nők és gyerekek is. És megvilágosodik a múlt. A regény egyik nagy erénye, és a fordításé is (Hotya Hajni munkája), hogy többféle dialektust vezet be, különös szavakkal és nyelvtani szerkezettel. Szaggatott ritmikájával nem szokványos hullámzást ad a regénynek. Ráadásul a tipográfia is ezt erősíti fel, hiszen remekbe szabott minimál párbeszédeket, különféle betűtípusokat, és különös szedéseket láthatunk. Menekülése során a két félfelnőtt egymást is megismeri, és Todd egyre inkább humánus, emberi és finom rezdüléseket vesz magán észre. A lány, Viola alapvetően egy sokkal kulturáltabb társadalomból, egy másik bolygóról pottyant Prentsissvárosba, óriási balszerencséjére. Új telepesként békés és civilizált lakóhelyet kerestek szüleivel, akiket elveszít egy baleset során. Viola és a súlyos események hatására durva, civilizálatlan, szocializálatlan (női melegség nélküli)  Todd személyisége átformálódik, de mindez nem váratlan. Hiszen Todd egyvalamiben egészen más, mint a többiek, képtelen ölni. És valljuk meg, ez a menekülés közben nem feltétlenül hasznos tulajdonság.

Az állatias, pokoli menekülésnek nincs vége, happy endje sincs az utolsó oldalon, jön a következő rész, a sztorinak egyszerűen vége szakad. Sok minden nem derült még ki, felcsigázva teszem le a könyvet. Mi jöhet még? Én nagyon várom, folytatni fogom... A könyvet 14 éves kortól ajánlom.

Kapcsolódó könyvek

Kapcsolódó cikkek