Pillangók a hasban

Stian Hole: Garmann nyara

cimkék: #jó könyv #Eszter blog #A hónap könyve

2007 Bologna Ragazzi díjasa, egy különleges atmoszférájú, introspektív képeskönyv az újhullámos gyermekirodalom egyik fellegvárából, Norvégiából. Garmann első osztályba készül, utolsó nyári napját szüleivel és három nénikéjével tölti. Lassú sodrású, akciómentes, mélyen felkavaró és érzékenyítő képeskönyv Stian Hole-tól.

Stian Hole
A kép forrása: norla.no

Hole nem író és nem is illusztrátor. Hole művész, mégpedig a kivételesen érzékeny fajtából. Az érzelmek legkisebb rezdülésére is fogékony, mindent elraktároz, a kellő pillanatban pedig képes úgy integrálni és visszatükrözni azokat, hogy az olvasó beleborzong, holott “csak” egy képeskönyvet nézeget.

A Garmann nyarának ötlete akkor született meg Hole-ban, mikor a kertben üldögélve a kisfiát nézte. Elkapott a pillantásában valamit, ami a saját gyerekkorára emlékeztette. Arra, ahogyan ő maga is rettegett annak idején az iskolakezdéstől. Hole saját érzelmei mélyére ásott, újra felelevenítette, milyen is egy hatéves szemével a világ. Ez az újrajátszás olyannyira jól sikerült neki, hogy mikor igazán elmerültem a képeskönyvben, érezni véltem azokat a bizonyos, Garmann által is megtapasztalt pillangókat a hasamban. Tanulmányaimat rég a hátam mögött hagyva, újra féltem az iskolától.

A kötet varázsa talán a kontrasztosságában rejlik. A bogárzümmögős, madárcsicsergős csendben, az eseménytelenül zajló nyári napban (ami attól igazán különleges, hogy ez az utolsó olyan nap, mikor egy hatéves még minden kötöttség és kötelezettség nélkül igazán gyerek lehet) jobban kihallatszik, kiérződik a lélek legkisebb rezdülése is. Felnagyítódik a belső.  A szavak puhák, a dialógusok andalítóan sodornak, a képek viszont élesek, néhol egészen groteszk módon felnagyítódnak a legkellemetlenebb részletek is. A fejek egészen természetellenesen nagyok, de nem a kedveskedő, szépelgő, édelgő gyermekkönyvek stílusában, sokkal inkább a nyers valósággal való kendőzetlen szembenézés jegyében.



Hole az északi mentalitáshoz híven nem sokat törődik a célkorosztállyal alkotás közben, inkább arra törekszik, hogy sikerüljön jól elmondania a történetet. Talán ezért is szabadabbak, szókimondóbbak, igazabbak, valódibbak az északi mesekönyvek. Nem akarnak semmit rejtegetni, semmitől megóvni a gyerekeket. De miért is tennék, mikor ezek az érzések bennük is ugyanúgy megszületnek? Hole vallja, hogy a gyerekek attól nem félnek, amit nem ismernek, viszont értékelik, ha őszintén szólnak hozzájuk, de ezt már csak én teszem hozzá. A könyvben egyik felnőtt sem nyugtatja üres szavakkal Garmannt, inkább megosztják vele saját félelmeiket. Itt megint sok a kontraszt, Garmann pedig a maga hat évével sokszor elámul, hogy mennyire relatív az életben minden, az is, hogy mitől félünk.

Csapongó, egymáshoz lazán fűződő gondolatfoszlányok, egy nap állóképei, a gyerekkor elárvult kellékeivel: elhagyott tollaslabda, törött játékfigura, a juharfa termése (kakasorr és röppentyű), pitypang (játék és keserű, ragadós bosszúság), vissza-visszatérő szólamok. Garmannak még nem hullott ki egyetlen tejfoga sem, bennem pedig felmerül egy kép az első napomról az iskolában. Egyedül nekem voltak bekötve a könyveim. Sírva fakadtam, mint Hole felesége, akinek nem nyílt a tolltartóján a cipzár (Hole erre a jelenetre is utal, szépen, észrevétlenül beleépítette a történetbe). Szomorú valóságunk, ahol a különbözőségből is félelem fakad, az uniformizálódás, a tömegben való eltűnés vágya pedig csalóka biztonságérzetbe ringat.

A történet vége nyitva marad, Garmann elárvulva, előreesett vállakkal, merengő tekintettel nézi az ablakpárkányon rekedt darázstetemeket. Még mindig nagyon izgul.

Kapcsolódó könyvek

Kapcsolódó cikkek