Szellemlány

cimkék: #jó könyv #ismertető #Juli blog

Megpillantottam a könyv borítóját, és rögtön tudtam, hogy el kell olvasnom. Annyira viccesen-giccses és szemérmetlenül hivalkodó, hogy nem hagyhattam ki. Üvegkoporsót imitáló, átlátszó borító-betét, rajta egy lány sziluettje, és a búcsúztató szalagon a felirat: “Nyugodj népszerűségben!”. Nem beszélve a könyv ezüstözött lapjairól, és a minden oldalon ott díszelgő fekete-rózsaszín virágmintáról... Azt hittem, ez egy kedvesen önironikus regény a goth tiniknek, akiknek ez a halálosdi a felvett stílusuk, de tudnak magukra kívülről, kritikusan is tekinteni. Sajnos nem igazolta a könyv a várakozásaimat.

A történet maga egyébként érdekes, szívszorongató alaphelyzetből indul ki. Charlotte gátlásos, önkereső tinédzser, akin mindenki keresztülnéz, nem utálják, mert egyszerűen nem vesznek róla tudomást az osztálytársai. Ő persze nyilván az iskola legjobb pasijába (Damenbe) szerelmes, és minden vágya, hogy olyan legyen, mint Damen szupermenő barátnője: Petula. Egész nyáron azon dolgozik,hogy stílust váltson: diétázik, új frizurát csináltat magának, új ruhákat szerez, és izgatottan várja a tanév első napját, amitől egész életének gyökeres változását reméli. Persze nem változik semmi a külső átalakulástól, de felvillan a remény, hogy korrepetálhatná Dament fizikából. És éppen, mikor ez a hatalmas lehetőség, úgy látszik megadatik, akkor... Charlotte félrenyel egy gumicukrot, és megfullad a fizika teremben. Igazából kicsit röhejes ez a halálnem, de ez kell is, mert így még szerencsétlenebb, még tragikusabb az egész. Hogy Charlotte halovány lehetősége (ami valójában nem is lehetőség) egy ennyire banális dolgon bukik meg, ráadásul örökre. Mert akármennyire is könnyed a regény, afelől nem hagy kétséget, hogy a halálból nincs visszaút. A tét csak annyi, hogy szépen kell meghalni, lezárni az életünk lezáratlan dolgait, de közben elfogadni a halál tényét, azt, hogy két külön világ van, és ezeknek nem kell egymást zargatni.

A könyv másik erénye az alapötleten túl az, hogy Charlotte, a főszereplőnk, nemhogy nem kifogástalan, de sokszor tényleg olyan hülyeségeket csinál elkeseredettségében és a rögeszméihez való görcsös ragaszkodásában, hogy a fejünket fogjuk. Persze ilyen értelemben fejlődés-regényről beszélhetünk, mert Charlotte azért lassan okul a hibáiból, és mikor elengedi önző érdekeit, épp akkor nyeri el a vágyott célt, igaz nem úgy, ahogy elképzelte, de mégiscsak. Mindezek mellett viszont borzasztó a könyv stílusa, nyelvezete katasztrofális, a fordítás meg éppenséggel csak ront a helyzeten. A szereplők ábrázolása a nevetségességig elnagyolt. Petula nemcsak rózsaszín körmös kis divatmajom, de ráadásul a velejéig romlott nőszemély, a barátnői csak érdekből barátkoznak vele, és mikor csökken a népszerűsége, elfordulnak tőle. Úgy állítja be a szerző, mintha a külsőségek, a látszat ellen küzdene a valódi értékek javára, de közben csak stílusokat állít szembe egymással: a trendi-nőieset az alternatív-goth-punkkal. Mintha az egyik alapvetően csak rossz lehetne, a másik meg az egyediség hordozója. Végig az volt az érzésem a könyv olvasása közben, mintha egy közepes íráskészségű tininek a regényét tartanám a kezemben. Végül is arra jó, hogy csajbulikon/pizsipartikon a lámpaoltás után, zseblámpa fényénél legyen mit felolvasni egymásnak.

Kapcsolódó könyvek

Kapcsolódó cikkek