Szörnyülködők kézikönyve

Michael Winterhoff: Miért válnak zsarnokká a gyerekeink?

cimkék: #jó könyv

Régen minden jobb volt. Pontosabban nem nagyon régen, meg nem is kicsit régen, hanem amikor mi voltunk gyerekek. Bár lehet, ha a nagyszüleinket kérdeznénk, ők nem így gondolnák. Ők mondjuk éppen a Hitlerjugendben masíroztak anno, amikor nekik jobb volt, de erre jobb nem is gondolni. Volt még becsület, meg tisztelet, meg csend-rend-fegyelem. Anstand.

Michael Winterhoff figyelemfelkeltő címet viselő könyve Németországban bestseller volt, és én nagy érdeklődéssel vettem kézbe. A kérdés szerintem nagyon releváns: valóban nagyon sok esetben találkozunk a hétköznapi életben is azzal az érzéssel, hogy a gyerekek úgy beszélnek, viselkednek a szüleikkel, ami számunkra elképzelhetetlen, megengedhetetlen. Nem holmi tekintélytiszteletből, hanem csak simán mert nem beszélünk egymással dúvad módjára. A könyv alcíme is egy nagyon fontos problémát érint: a gyermekkor elrablása, azaz az a folyamat, hogy a szabadság jegyében a gyerekekre terhelt döntésekkel a felelősséget is át akarjuk nekik adni, túl korán.

A könyv ilyen irányú megállapításaival tehát semmi probléma nincs, számos nagyon igaz megfigyelés található benne.

Amivel viszont komoly gond van, azok a műfaji követelmények. A cím alapján nem nevelési tanácsadó könyvet várunk, hanem tudományos ismeretterjesztőt. Ebben nem is csalatkozunk, mert a könyv jelentős részében nincsenek konkrét jó tanácsok. Rossz gyakorlatokat ír le, és azokból próbál következtetéseket levonni, illetve egy elméletet redukálni a mai társadalomról, a gyerekek pszichéjéről (mely szó számtalanszor szerepel, elég zavaros összefüggésekben is).

És a dolog itt vérzik el. Az érdekes témafelvetés és jó cím, no meg két-három gondolatcsíra sajnos nem elég. A szerző nagyrabecsült tudós, tehát vagy valamiféle egyszerűsítés áldozatául estek a gondolatok, vagy valójában még sem olyan fene okos. Ugyanis az elmélet, amit egy végtelenségig butított freudista személyisgémodell alapján felvázol, meglehetősen kevés magyarázó erővel bír. Épp ezért nem is sikerül összekötnie a konkrét valósággal. A kontextust soha nem veszi figyelembe (hiszen univerzális struktúrával számol). Sem az aktuálisat, sem pedig a történetit.

Egyáltalán, az mindig rettenetesen gyanússá tesz egy tudományos művet, amikor a biológiai tények és a történetileg kialakult normák keverednek, és létrejön egy természetes-nem természetes, normális-abnormális hierarchizált dichotómia, amelyben egy korábbi társadalmi normarendszer van természeti szükségszerűségként prezentálva. Arról nem is beszélve, hogy ez a társadalmi normarendszer általában nem heterogén (mint ahogy valójában volt), hanem homogén és halott. Természetesen a hatvanas évek nevelési elveiről is iskolájáról beszélünk, amikor szerzőnk gyerek volt.

A másik igen zavaró körülmény, ha egy tudományos típusú könyvben téves állítások sora szerepel, és ez még akkor is feltűnik, ha nem vagyunk különösebben tudósai a területnek (a gyereknek nyolc éves koráig nincs saját személyisége, a gyerek 12 hónaposan mondatokat vagy mondat értékű szavakat kell mondjon, történeti tájékozatlanság a reformpedagógiát illetően (nem húsz éve van, hanem inkább 120) stb.). Különösen gyanússá akkor válik az állítások igazságatartalma, amikor hétköznapi, lapidáris igazságok sorát olvassuk vissza, mindenféle statisztikai, kutatásokra alapulú bizonyítás nélkül. Pont ezekről a bölcsességekről szokta oly gyakran kideríteni a tudomány, hogy feltűnő, elszórt esetekből levont, de általánosan nem igaz következtetések. Ilyenekre gondolok: a mai kor embere nem tud kiigazodni a világban, és ezért zavarodott és túlterhelt és nem tud kommunikálni, és ezért a gyerekében keres önigazolást. Biztosan vannak ennek az összetett állításnak igaz részei is! Csak kicsit, de legalább egy hangyányit bizonyítsuk. Ne csak annyival, hogy milyen nehéz a sokféle mobiltelefon és szolgáltató közül választani. Nem viccelek, konkrétan ez a példa rá.

A rossz példák bemutatása egyébként a könyv legszembetűnőbb, fájdalmas hibája. A “terápiás gyakorlatomból vett példák” teljesen ostoba felhasználása. Konkrétan nem képes a szerző a példái és az elmélete, vagy elmélkedése között jól indokolt összefüggést létrehozni. A példák bele vannak szórva a szövegbe. Biztos mert más könyvekben is szokás, azért. Ettől válik igazán szörnyülködéssé az egész könyv. Van egy úgy-ahogy akceptálható, érdekes eszmefuttatás arról, hogy pl. miért gyakori a családon belüli erőszak a szimbiotikusan, legodafordulóbban nevelő szülők körében (bár nem ártana némi bizonyíték! itt sem), majd jön egy olyan szinten irreleváns példa, hogy az embernek koppan a feje az asztalon. Tehát 1. szörnyű dolgok történnek, 2. és ráadásul még más szörnyű dolgok is történnek! Mindkettő bizonyára igaz, csak nem függ össze, mint egy bulvárlap két cikke egymás mellett.

És ugyanez igaz arra, amikor az oktatásról panaszkodik hosszan a szerző. A sok dekoncentrált, magatartászavaros gyerekről, akiket a szüleik inkább betegnek akarnak tartani, minthogy a lelki fejlődésükben keresnék a hibát. Tüneti kezelést akarnak, az okok feltárása helyett. Ez mind jó: csak ne egy hoffmannrózsai fejtegetéssel folytatná arról, hogy mennyire nem jó, hogy a gyerekek egymással vannak elfoglalva órán (aka csoportmunka), és nem a tanár fejét nézik az áldásos frontális oktatás közben. No meg persze, hogy nem tudnak semmit a mai gyerekek. Összevissza csaponganak a tananyagban, ahelyett hogy szép sorban megtanulnának mindent. Hát, én azt hiszem, hogy sokkal-sokkal több mindent kell tudni egy mai iskolásnak, mint nekem kellett, sokkal többféleképpen kell tudnia mindent, mondhatjuk így is. És amikor Winterhoff a szülői jogosítványról elmélkedik, akkor arra gondolok, hogy nehogy a döntéshozók kezébe kerüljön a könyv, mert még ötleteket merítenének belőle.

Kapcsolódó cikkek