Újdonságok a polcon - otthon

cimkék: #szemle #jó könyv #Nik blog

Mindig jó is az az október-november, mert érkezik sok-sok új könyv a nyári csend és kisvárosi, porfelhős hangulat után. Bár ősszel csömöröm van az esőtől és az influenzától, de így aztán végképp nem esik nehezemre könyvmoly-állapotba visszavonulni. Megint találtam egy-két jó dolgot a Pagonyban, nézzétek meg, hátha nektek is tetszeni fog!

Kezdeném egy igazán nem mindennapi könyvvel, már a címe is elkapott, Mihasznák enciklopédiája. Mivel kötelező volt kitűnő tanulónak lennem, és szóba sem jöhetett a négyes, így mindig irígykedve és határtalan imádattal néztem Dávidot, aki már harmadikban csíkos sállal, és persze csíkos pulcsiban, totálisan zűrös tekintettel bevágta magát az iskolapadba, és ki sem kelt belőle, amíg haza nem lehetett menni. A zongorához felállt néha, de annyi elég is volt neki. Igen, ez az, gondoltam, így kéne, úgyhogy jött is a robbanás és szakadás nemsokára, de mindenesetre Dávid szuper zongorista lett ötösök és kedvenckézés nélkül is. Hát ilyenek ezek az úgynevezett mihasznák ebben a könyvben.

Egyes szám első személyben beszéltetik a szövegek hol Cocteaut, hol Napóleont, hol Eisteint, hol Balzacot. Egy csomó híresség, akik nem éppen hétköznapi közegben, vagy nem hétköznapian nőtt fel teljesen hétköznapi közegben. Minden elbeszélés a felnőttkor pillanatában véget ér, és addig aztán egy csomó humorral, laza stílussal és megnyerő őszinteséggel olvashatunk a sok zseni-életről. Serge Bloch-t pedig mindenkinek ajánlom figyelmébe, amilyen jó és vicces a szöveg, na pontosan olyan jók az illusztrációk is. Itt megnézhetitek a honlapját, fergeteges humora van, a könyv szinte mozgóképpé válik egy-két pillanatra rajzaitól, skicceitől, montázsaitól.

Hogy még egy kicsit maradjunk a kultúrkönyvek között, a Két egér kalandjai sorozat újabb kötete is megérkezett. Én nagyon szeretem ezeket a könyveket, egyrészt mert vicces, ahogy a Múzeumi egér bemutatja unokatestvérének a múzeum termeit, és kommentálják együtt a látottakat, ráadásul minden egyes rész újszerű, mindig más, mint az előző. A Bolyongások Budapesten című új részben átlépik a múzeum "határait" és Budapestet derítik fel, jegyzetfüzettel, fényképezőgéppel, és nem akármilyen tapasztalokat gyűjtenek. A rengeteg budapesti oroszlántól (kőfejek, pilléreken, hidakon ülők, vagy épp egyfejűek) a denevérekig és a kis meztelen puttókig mindenféle izgalmas részlettel találkozhatunk a könyvben, talán már találkoztunk is velük, csak nem éppen így... A könyv végén térkép van, esetleg ti is útra kelhettek és megcsinálhatjátok saját kis Budapest-bookotokat, mi már elkezdtük, úgy belelkesültünk...

Az ismeretterjesztős polcon a Larousse azért mindig elől van, most Az első Larousse atlaszom - A világ csodái a legújabb nekem, és mit tagadjam, a témát bírom nagyon. A minél messzebbre az aztán nálam mindig beletrafál, például egy kis Paraguay, Sri lanka vagy Québec. Európától Ázsiáig járjuk körbe a földet, nyilván a teljesség igénye nélkül emelnek ki egy csomó jó helyet. De legalább nemcsak a Stonehenge-t (persze az is ott van, kötelező, meg tényleg klassz), hanem a Kur-földnyelvet Litvániából, a wieliczkai sóbarlangot Lengyelországból, vagy a komodói sárkányt. A térkép mellékletek és a poszter elég jók, szemléletesek és nem túlbonyolítottak!!!

Egyik kedvenc párosom újra összeállt szerencsére, úgyhogy örömmel jelentem, lehet megint Lackfi verset olvasni, újakat, és hozzá Molnár Jacqueline illusztrációkat böngészni. Én valahogy az ő képeivel úgy vagyok, hogy semmi kedvem abbahagyni a nézegetést, a Lackfi versei meg olyan Lackfisok. Az irónia és a humor alapvető elemei költeszétenek, a néhol iskolás rímek, amikbe bújik, a durvább, vagányabb sorokkal vicces kölcsönhatásba lépnek, aztán beindul az igazi játék. És azt külön bírom, hogy megszólítja (az) ekcémát, hogy verset ír a sugárfertőzésről (mert miért is lenne már annyi tabu, hagyjuk már, hogy valami tabu) és hát szójátszós meg szójátékos, az meg jó és vidám, mert a gyerek az óriásikat nevet rajta.

És tessék, egy kis íz:

"Mit ér a nyúl, ha törpe?
Szegény agyát gyötörve
ketrecben körbe-körbe
üget a ház nyula,
a neve Mandula."

Hogy egy regény is legyen, a sok műfaj mellé most egy újabbnak, Zalán Tibor megírta az anti-családregényt, ami aztán a végén mégis családregénnyé válik, meg egy kicsit csodaregénnyé is. A Dani a nagy családerdőben szomorú alaphangot üt meg, árvaház, árvagyerek, az árvagyerek a Dani. Aki csak úgy mutakozik be, hogy Dani vagyok, az intézetis kisgyerek. De a szomorúságba beüt egy csomó (ön)ironikus felhang és persze egy nagy adag vagányság. Mert bár Dani az első pillanatokban a mindenki által zsarolt, piszkált gyerekként tűnik fel, de a regény során egyre nagyobb bátorsággal bír. Hiszen képes belépni a családerdőbe és megpróbálja visszaszerezni anyját és öccsét, amiért aztán tényleg durva dolgokat kell kiállnia (pl. elveszti látását, hallását és beszédét is).
Mert varázslat is van, az szerencsére mindig van. A befejezést nem árulom el, de ez olyan mese, ahol nem fejeznek le senkit, nem fröcsköl a vér, viszont összeszorul néha a gyomor és beleharapunk az alsó ajkunkba, úgyhogy bátorság, kedves olvasók!!!

Kapcsolódó könyvek

Kapcsolódó cikkek